Mindenki másképpen emlékszik rá. Van, aki dicséri, van, aki utálja. Sokan örültünk, amikor kölcsönkaptuk a szüleinktől egy randi erejéig; amikor a haverokkal összedobtuk a pénzt üzemanyagra, és diszkóba robogtunk vele; esetleg amikor romantikáztunk a hátsó ülésén; vagy amikor felpakolva, felnyitott motorháztetővel (a jobb hűtés érdekében) araszoltunk vele a tengerre. A Zastava 750–ről van szó, melyet mindenki ismer, de a kis gépjármű Fityó néven vált legendává.

Zastava 600D, de nem dízel. 1955. október 18-án kezdték gyártani Kragujevacon, és az első hat évben 7000-et készítettek belőle évente. 450 000 dinárba került, vagyis ötven akkori átlagfizetésbe. 8000 autóból 2000 darab Zastava 750-es volt. 1961-től egy új gyár indult be, ahol évente már 32 000 darab készült. Ezzel utazott a fél ország tengerre, shoppingolni Triesztbe, Európába. A ’60-as, ’70-es években az emberek családtagnak tekintették, több generáció az első vezetői tapasztalatokat a Fityó volánja mögött szerezte meg. Sokaknak ez volt az első autója. Egyedül szerelték, szervizelték. Az emberek napjainkban is megnézik az utcán. Filmekben is szerepelt — talán a legismertebb a Nacionalna klasa Dragan Nikolić főszereplésével. Harminc év alatt 923 487 Zastavát szereltek össze, ebből 36 529-et a világ tizenöt országában értékesítettek. 1985-ben állt le a gyártása.

1955-től 1985-ig különféle „újításokat” vezetett be a Zastava. Az elölről hátrafelé nyíló (gyilkos) ajtókat lecserélték, az első generációkon több krómelem volt, mely idővel lekerült az autókról, mivel kiment a divatból, a nagy kormánykerék helyére kisebb, „sportosabb” kinézetű került, a későbbi modelleken pedig a külső tükör is megjelenik, meg a hátsó ablakmelegítő.

Motor 750 standard, motor típusa: 100d.000, négyhengeres soros motor, hátsókerék meghajtással, hátul elhelyezett vízhűtéses motorral, 767 cm³, 25 LE, 4800 f/perc. Évek múltán újítottak a modelleken, erősítették a motorokat, 30-34 és 40 lóerős motor is került a kis autóba. Négysebességes kézi váltóval 105—120 km/h-ás végsebességet ért el az autó. 145/80-12 kerekeken gurult, elöl-hátul dobfék volt rajta, 5—12 litert fogyasztott 100 km-en. A 100 km/h eléréséhez elég sok kellett neki, de nem is ez volt a lényeg abban az időben. Az aránylag jó súlyelosztásnak köszönhetően — 55% hátul, 45% elöl — 610 kg-mal a havas utakon is jól teljesített.

Az ekkor még nem létező ABS és sok más kütyü hiányában a vezetők csak a saját tapasztalatukra, ügyességükre hagyatkozhattak. A javítást maga a tulajdonos 10-es, 13-as és 32-es kulccsal, csavarhúzóval, kombinált fogóval és más kéziszerszámmal tudta elvégezni. A beltér egyszerűen volt kialakítva, semmi giccs. A műszerfal a középen elhelyezett kilométerórából állt, balról a vízhőmérséklet-mérőt találtuk, jobbról az üzemanyagszint-mérőt és még néhány fontos jelzőlámpát (áramellátás, olaj- és irányjelző). Az utastér szigetelése nem volt túl jól megoldva, nagyobb sebességnél nagy volt a szélzaj, és a motorzaj sem volt elenyésző. A fűtés megoldása gyenge volt, télen nehezen melegedett fel az utastér. A Fityó érdekes színekben pompázott, a szivárvány minden árnyalatában (citromsárga, narancssárga, piros, fehér, világoskék) megjelent az utakon.

Röviden: ez volt az az autó, amely összekötötte az embereket, a tulajdonosának pedig sok kalandban lehetett vele része. Még mindig gyakran hallunk fityós történeteket.

(Folytatjuk)