Emlékszem, kislány koromban a tévéből tanultam táncolni szombatonként, minden hétvégén egy-egy tánc alaplépéseit mutatták be. Szerencsére a szüleim be is írattak tánciskolába. A standard táncokkal jól boldogultam, a latin világ pedig csak rám várt, legalábbis akkor azt gondoltam. És való igaz, végzetesen bele is zúgtam egy srácba, akinek a partnere a saját testvére volt… Hát, így alakult.

Anélkül, hogy a tánc köré építenék fel egy komplett marketinget, leírom, mi az, amiben a tánc — pszichológiai szempontból is — különleges. A mozgás által felébresztett fantázia segítheti az érzések, érzelmek és lelkiállapotok kifejezését, ezzel pedig az önmagunkkal való kapcsolódást is. És mivel egészséges módon csatornázható, általa kifejeződhet a düh, harag, bánat stb., hiszen segíti az érzelmi kontrollt. Tánccal persze másokhoz/másokkal is kapcsolódunk — már csak azért is, mert ez elsősorban társas tevékenység. A jó érzelmi viszonyok fenntartása és a társas kapcsolat pedig hozzájárul az önbecsülés, valamint az önmagunkhoz és a másokhoz kötődő pozitív hozzáállás növeléséhez.

Például a táncos mozgásterápia (DMT) enyhe depresszióban szenvedő serdülőknél a dopaminszint csökkentésével, a hangulat javításával és a szerotoninszint növelésével szabályozta a stresszt. Táncolás során szervezetünkben endorfin, azaz boldogsághormon termelődik, miközben a stresszhormonok (például a kortizol) lebomlanak. A tánc, illetve általában a mozgás közben felszabaduló endorfinnak fájdalomcsillapító hatása is van. A jobb és a bal agyféltekét összehangoló mozgás stimulálja a dopamin termelését, mely vegyületnek félelemoldó és euforikus hatást tulajdonítanak.

A társastánc, mint a legtöbb strukturált tánc, megköveteli a lépések memorizálását és a páros munkát, ehhez pedig koncentrált és tartós figyelem szükséges. Mindez együttesen olyan kihívás az agynak, amely kulcsfontosságú a mentális vitalitás fenntartásához. A tánclépések elsajátítása egyúttal új szinapszisok létrejöttét is eredményezi, a tánc közbeni gyors döntések pedig intellektuális kihívásokat támasztanak, az agynak ugyanis használnia kell saját plaszticitását, ami jelentősen aktivizálja az idegsejteket. Egyes tanulmányok arra a következtetésre jutottak, hogy „a tánc közbeni improvizáció segít abban, hogy jobban szembenézzünk olyan problémákkal, amelyekre többféle megoldás létezik (divergens gondolkodás), míg az erősen strukturált tánc egy olyan típusú tánc, amely nagyon precíz és erősen strukturált mozgásoktól függ, ami a gondolkodást olyan problémákra készteti, amelyekre egyetlen választ vagy megoldást kell találnunk (konvergens gondolkodás)”.

A tangó például jobban stimulálja a központi idegrendszert és az agytevékenységet, mint bizonyos sportok űzése, ezért különösen hasznosnak bizonyult a Parkinson-kórban szenvedőknél. Az érintettek úgy fogalmaznak, hogy amikor szól a zene, testük remegése elhalványul a tangóval, ami a koordináció és az egyensúly megtartását is segíti.

Az önmagunkhoz való archaikus, ősi kapcsolódás közelebb visz olyan érzésekhez, amelyek mélyen eltemetve rejtőznek bennünk, és a szavak szintjén kevésbé hozzáférhetőek.

Az Amerikai Táncterápiás Egyesület definíciója szerint „a mozgás és a tánc pszichoterápiás alkalmazása az egyén érzelmi, kognitív és testi integrációját segíti” (Levy). Marian Chace táncos, koreográfus és előadó, a táncterápia „nagyasszonya” dolgozta ki például a terapeuta és a páciens interakciójában fontos tükrözés technikáját. Mary Whitehouse szerint, aki az úgynevezett autentikus mozgást fejlesztette ki, a tánc által a személyiség mélyebb rétegeihez lehet eljutni, egészen a mozgás forrásához. Franziska Boas gyakran tapasztalta a gyermekpszichiátriai osztályon, hogy a gyerekek testképe torz, ezért a kidolgozott elméletei között az a gondolat is szerepel, hogy az egészséges testképzet helyreállítása a mozgás során megtapasztalt új élmények sorozata által lehetséges.

Zene bárhol, bármilyen körülmények között, bármilyen eszközök segítségével születhet, és ahol életre hívják, ott valamit megmozgat az emberekben, mozgásra készteti őket.

Egy kissé metaforikus kifejezéssel élve, a táncban is az első lépés a legnehezebb. Ám ahogy lassan, egymás után elsajátítjuk a lépéseket, úgy annak a tudata is erősödik bennünk, hogy ezt a lépést képesek vagyunk megtenni. A tánctanulás egy remek lehetőség arra, hogy átlépjük a határainkat, „kitáncoljunk” a komfortzónánkból. Aki már próbálkozott tánctanulással, tudhatja, biztosan lesz egy mellé lépés, melynek olykor a partner lábfeje láthatja kárát. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen a hiba a tanulás része, talán csak az a fontos, hogy ne a hibáknak, hanem magának a tanulásnak adjunk nagyobb figyelmet — azaz lépjünk tovább.

S ne feledkezzünk meg a már korábban is említett pozitív hatásról sem, a kapcsolódásról. Kapcsolódás hús-vér emberekkel, testi érintkezéssel, figyelemmel, diszkréten. Ha megtanuljuk ezeket a tapasztalatokat a parketten kívül is alkalmazni, élvezni, akkor a személyiségünkkel, lelkünkkel is valami csodálatos történhet.