Három helybeli, Fehér Miklós, Belák Eszter és Milutinovics Ibolya úgy gondolta, hogy találkozót szervez azok részére, akik valamikor ebbe, a ma már nem létező iskolába jártak. Közben kiderült, hogy ez a római katolikus felekezetű iskola éppen 140 évvel ezelőtt, azaz 1873-ban nyitotta meg kapuit, így a rendezvénynek a kerek évforduló még egy különös varázst is adott. A noszai Boomerang Klubban csaknem hetven egykori szalatornyai iskolás jött össze egy kicsit nosztalgiázni és emlékezni az együtt töltött évekre.
Az első tanítói állást Bata Károly töltötte be, őt Faragó Ábel követte, majd Krentner Péter lett az oktató. Az 1906—1907-es osztálynapló szerint az iskolában 107 tanuló koptatta a padokat. Ők már az újonnan, az 1902 és 1904 között épült iskolába jártak. Akkoriban a szalatornyain kívül Ostorkán, Királyhalmán és a Molnár-soron is létesült három teljesen egyforma tanintézmény. Ezekben még a lépcsők és a tantermek is egy kaptafára készültek. Kraszli Balázs után, 1918-tól Ichwella Ilona tanította a gyerekeket. Klein István 1930-ban, Ladóczki Gábor 1937-ben, Nagy József pedig 1941-ben állt munkába. A tanítók sora tovább folytatódott: Simon Jánosra, Szabó Szabados Erzsébetre, Ződi Juliannára, Cseke Máriára és Horváth Irénre is nagy szeretettel emlékeznek egykori diákjai. Az iskola 1975-ben szűnt meg. Az utolsó tanítási óráról való kicsengetés után öt évvel eladták, majd lebontották az épületet.
— Szép emlékeket őrzök régi iskolámról — mondja Fehér Miklós. — Akkoriban főleg kiütőcskéztünk (két tűz között néven is ismerik ezt a játékot) és bújocskáztunk. Gyakran felülről belebújtunk a szárkúpba és a hunyó kereshetett bennünket napestig. Május 25-én az ostorkai, a királyhalmi és a Molnár-sori diákokkal a kispiaci iskolában sportnapon vettünk részt: futottunk, ugrottunk, különféle labdajátékokban vetélkedtünk. Noha összevont tagozatba jártunk, a tanítónak jutott ideje mindannyiunkra. Amíg az egyik írt, a másik olvasott, a harmadik számolt. Jó volt az idősebbekkel egy tanteremben tanulni, mert az órán figyelve sok mindent elsajátíthattunk tőlük. Akkoriban nagyobb volt a fegyelem, nem nevethettük ki órán a másikat. Ma már elevenebbek a gyerekek. Ha valaki lógott óráról, azt rögtön észrevették, és megkeresték. Akkor jött a büntetés, a körmösök, a tenyeresek. Innen a királyhalmi iskolába kerültem, oda már nem szerettem járni, habár ott nem volt akkora fegyelem, és a fenyítések is megszűntek. Királyhalmán minden órán másik tanár tanított bennünket, és ezt nehezen szoktam meg — meséli Miklós.
Az iskolatalálkozó legidősebb diákjai is szívesen idézik fel gyermekkoruk legszebb éveit. Deák Rózsa 1936-ban iratkozott első osztályba. A négy elemi befejezése után egy évet szünetelt, majd a magyarok bejövetele után az ötödiket, a hatodikat és a hetediket is Szalatornyán fejezte.
— Negyedikig Ladóczki Gábor tanított, majd Nagy József vett át bennünket. Ha rosszak voltunk, akkor Ladóczki tanító bácsi bizony használta a mogyorófa pálcáját, amely egészen az utolsó padig elért. Szerettem tanulni, kitűnő diák voltam. Amikor a nagy hó miatt nem mehettem iskolába, akkor sírtam, és kértem a szüleimet, engedjenek el. Legjobban a történelmet kedveltem, utána a számtant. Fa seprűnyéllel kacskáztunk, lúdtollat a tintába mártogatva írtunk, órák előtt pedig, a tanító érkezéséig, az egyszeregyet ismételgettük — emlékezik vissza Rózsa.
Szabados László, aki három évvel volt fiatalabb Rózsánál 1938-ban kezdte az általános iskolát. Négy évet Szalatornyán tanult, később Szabadkára került.
— A négyből két évet a Jugoszláv Királyság idején, kettőt pedig a magyarok ideje alatt végeztem el, ekkor az Egerről érkezett Nagy József vett át bennünket. Apámat és bátyáimat elvitték, miután befejeztem a szabadkai gimnázium második osztályát, így nekem nem maradt más hátra, mint a nyeső, a permetezőgép és az otthoni munka. Jó volt a szalatornyai iskolába járni, fiatalok voltunk, és könnyen ment a tanulás is. Közel volt az iskola, a gyümölcsösökön átvágva pár perc alatt ott voltam. Negyedikben én voltam az egyetlen fiú az osztályban, nekem kellett a másodikosokat és a harmadikosokat kikérdeznem. A tanulás jól ment, ha órán figyeltünk, akkor az untig elég volt. A rongylabdázást az ablakok védelmében megtiltották, ezért hát kacskáztunk, bár cseppet sem volt veszélytelenebb a labdázásnál. Emlékszem, volt egy veteményeskert is, ahova nekünk, diákoknak szigorúan tilos volt a belépés — mesélte László.
A szalatornyai iskola utolsó generációjának diákja volt Zemkó Veronika. 1972-től járt ide, majd a tanintézmény megszűnése után Horgosra került.
— Felejthetetlen volt az a két év, hiszen itt kezdtük diákéveinket. Szeretem hallgatni az idősebbeket, amikor a régi időkről mesélnek. Régebben más volt minden. Rajongtam az olvasásért, a magyar volt a kedvenc tantárgyam, Horváth Irén adta elő. Tartottunk tőle, mert szigorú volt, de éppen ezért meg is tanultunk mindent, amit kért. Az első két osztály, a matematikát leszámítva nem volt nehéz — idézi fel Veronka a régmúlt szép eseménnyeit.
Jó volt több generáció diákjait együtt látni. A legidősebb és a legfiatalabb is könnyen szót értett egymással, hiszen volt egy közös kapocs, mely összekötötte őket. Ez pedig a százkét évig működő szalatornyai iskola, ahol az első vonalat vésték a papírra, ahol először hallották a szorzótáblát, ahol az első barátságok születtek. Az iskola, sajnos már nincs többé, de az akkori diákok örökké emlékezni fognak rá.