Ha azt mondom, sakk, Vajdaságban általában Rózsa Zsombor nevét vágják rá. Az idén ő vehette át a Dr. Bodrogvári Ferenc-díjat közösségfejlesztő munkájáért, illetve a szellemi képességek újítójaként. Sakkoktató, sakkbíró, fesztiválszervező, nevéhez kapcsolódik a Sakktivity, a Funchestic!, a Sakkozni akarok! és a Chessmob rendezvények. Lehet, hogy az utcán is lólépésben közlekedik. Derítsék ki.
— Őszinte leszek, nagyon meglepett a döntés, hiszen követtem az elmúlt években a díj alakulását, s általában alkotóművészek kapták meg, így álmomban sem gondoltam volna, hogy úgy döntenek, az idén én vagyok az egyik nyertes — mondja a díjazott, és hozzáteszi, hogy a legjobb pillanatban érkezett az elismerés, hiszen éppen most iktatják ki a sakkot az oktatásból. — Égető szükség van a sakk népszerűsítésére, s be kellene csempészni a mindennapokba, az oktatásba. A lexikális tudásra épülő oktatás esetében be kellene látni, hogy sehova nem vezet. Most sajnos ott tartunk, hogy éppen kiiktatják a sakkot az oktatási rendszerből egy reform miatt — meséli Zsombor.
* Ez akkor valóban nem lehet könnyű számodra.
— Hát nem is az. Nagyon megérint, mivel tizenkét évvel ezelőtt én indítottam el ezt a folyamatot, elértem azt, hogy a sakk bekerült az oktatásba, felépült köré egy olyan versenyrendszer, amelyben a gyerekek részt vehettek, diplomát szerezhettek, mely a felvételin is pontot ért, valamint a képzéseken a szakkádér kiépítése folyt, hogy legyenek sakktanárok. Én magam is folyamatosan továbbképeztem magam, hogy a rendszer minél jobban működjön, de jött a tollvonásos döntés fentről. Szóval ez a díj valóban jólesett. De nem adom fel, továbbra is népszerűsítem a sakkot, mert azt gondolom, hogy ha önálló tárgyként nem is kap helyet az oktatásban, segédeszközként sok tantárgyban működhet.
Rózsa Zsombor
* Te magad hol találkoztál először a sakkal?
— Ötéves lehettem, s olyan gyerek voltam, aki rengeteg időt töltött egyedül az utcán. Volt egy bácsi, aki hozzám hasonlóan sokszor egyedül üldögélt a lakásunkhoz közeli parkban, néha pedig más bácsikkal sakkozott. Egyszer, amikor ő is egyedül volt, kíváncsiságból odamentem hozzá, beszélgettünk, és megtanított sakkozni. Gyorsan megértettem a szabályokat, s a mai napig úgy emlékszem erre a pillanatra, hogy ott valami nagy dolog történt. Úgy mentem haza, hogy megtanultam játszani. Nálunk egyébként nagy hagyománya volt a sakknak, édesapám is jó volt benne, a testvérem pedig versenyszerűen hexasakkozott, tehát előbb vagy utóbb én is megtanultam volna játszani, de nem ilyen fiatalon. Hazaértem, és boldogan újságoltam el, hogy tudok sakkozni. Édesapám elővette a sakktáblát, leültünk a szőnyegre, s elkezdtünk játszani. Az emlékezet ennyi idő után már csal, nem tudom, nyertem-e, vagy sem, a lényeg, hogy sikerélményként maradt meg ez a nap. Ezután a sakktábla szinte a családi programok részévé vált, s én is büszkén tanítottam meg játszani a gyerekeket az utcánkban.
* Érdekes dolog ez a sakk. Én magam is megtanultam a szabályait, játszottunk is sokat, én mégsem szerettem meg, mert türelmetlen gyerek lévén mindig veszítettem.
— Érdekes, amit mondasz, ugyanezt figyeltem meg a gyerekeknél is, hogy a sakk nem mindenkinek fekszik. S itt volt az oktatási történetemben egy olyan mozzanat, amikor rájöttem, hogy a sakktáblán nemcsak sakkozni lehet, hanem léteznek más játékok is. S elkezdtem ezeket tudatosan beépíteni az oktatásba. Több célom is volt vele. A sikerélmény fenntartása, hiszen ha változtatsz a szabályokon, lehet, hogy másnak ez az új rendszer jobban megfelel, lesz sikerélménye, emellett kizökken a komfortzónájából is, kialakul egy egészséges versenyszellem. Később jöttem rá arra, hogy ezzel az életben tapasztalt változásokat is szimuláljuk, s ennek köszönhetően rendkívül jól fejlődnek a gyerekek.
* Kvízeket, társasjátékokat, vetélkedőket vezetsz. Nem zavar, hogy ilyenkor nem tudsz játékosként létezni?
— De, viszont néha én is részt veszek a játékban. Nagyon szeretek játszani, s ezt be is vállalom. Ezt pedig a gyerekek nagyon értékelik. A játékvezetés egy egészen más szerepkör, ahol te vagy az, aki mindent a kezében tart, mindenre rálátása van. Érzed, hogy minden jól alakul majd a végén. Azt érzed, hogy amíg ott vagy, nem lehet baj.
* Ezek szerint szereted kézben tartani a dolgokat.
— Igen is, és nem is. Nem minden helyzetben érvényes ez a megállapítás.
* Érezhetően az irányítás felé billen a mérleg. S érezni, hogy a kihívásokat is imádod. Folyamatosan pakolod magad elé az újabbnál újabb feladatokat és akadályokat. Most mi az, ami küldetésként ott zakatol a fejedben?
— A rendezvényeimnek mindig van egy hátsó motivációja. Az tény, hogy a sakk a kommunikációs eszközöm, de amiben igazán hiszek, az a közösségépítés és a nemzeti összetartozás. Szeretnék létrehozni egy olyan fesztivált, amely teret ad mindennek, ami a magyarsághoz kapcsolódik. A neve Hunbelievable lenne. A gyerekek nemzeti öntudatot s önazonosságot tapasztalnának meg rengeteg show-elemmel, kvízzel, sportversennyel vegyítve. Minden teret kapna, ami valami módon a magyarsághoz köthető. Remélem, eljön az a pillanat, amikor ez úgy lesz megszervezhető, hogy csak nagyon kicsi támadási felületet tesz lehetővé.
* Ez a fesztivál csak magyar gyerekek számára lenne nyitott?
— Egyáltalán nem, sőt. Be szeretnék kapcsolni olyan gyerekeket, akik más nemzetiséghez tartoznak, hogy megismerjék a magyar kultúrát, mert azt látom, hogy nagyon sokszor az ellentétek gyökere az, hogy nem ismerjük egymást. Itt lakunk mind Szabadkán, de több párhuzamos világban. Ezeket a világokat kellene közelíteni egymáshoz.
* Több játékot fejlesztettél már. Honnan az ötletek? Követed az újabbnál újabb játékokat?
— Nem. Ez néha lehet hátrány is, hiszen amikor kitalálok valamit, nagy boldogan rákeresek, sokszor kiderül, hogy ez a játék vagy valami hasonló már létezik. Ezek nagy csalódások, de igyekszem ebből fejlődni. Egyébként a játékok néhány, mindenki számára ismert pillérre épülnek. Lépegetős, dobókockás, logikai stb. Ezeket lehet variálni. A lényeg a történet miliője. Ez a fűszer, s ezt a mindennapi élet inspirálja. Az #after! például tizenhét évvel ezelőtt született meg egy házibuli alkalmával. A haverok jöttek volna pizzázni, filmezni, ami rettentően unalmas, ezért eldöntöttem, hogy játszani fogunk, s ekkor találtam ki. Gondolj bele, egy challenge-ekre épülő játék sok évvel ezelőtt, amikor még internet sem volt. Akkor ez progresszív volt, most viszont minden fiatal a challenge-eknek él. A fiatalok tehát erre is nyitottak, ez az ő világuk.
* Valóban ennyire progresszív volt annak idején?
— Nagyon. Akkoriban vagy kockával dobtunk, és léptünk, vagy kártyajátékot játszottunk. Újítás nem igazán volt. Az eredeti #after! önmagát építi. Egy óra hosszáig a játékostársaság feladatokat irkál. Ha ez a társaság elvontabb, akkor a játék bármivé alakulhat. Ha pedig konzervatívabb, akkor szolidabb lesz. Ezért nevezem popkulturált társasjátéknak, mert aktuális trendeket és gondolkodást mindig magába építhet. Ettől lett műfajteremtő a játékok világában.
* Ha nem mondhatod a sakkot, akkor mit nevezel meg kedvenc játékodként?
— Nagyon szeretem a videojátékokat, régieket, újakat egyaránt. 1989 óta van számítógépem, úgyhogy végigjártam a játékok fejlődéstörténetét. Manapság a Fortnite fog meg legjobban, a társasjátékok közül pedig a Rizikó. S itt nem a klasszikus Rizikóra kell gondolni, hanem a tematikusra. Imádom a mitológiai istenek témájára épülő Rizikót.
* Biztosan kevés szabadidőd van, de abban a félórában mit csinálsz?
— A szabadidőmet is a játékok töltik ki, valamint nagyon sokat törődök a tanítványaimmal is. Akkor érzem jól magam, ha az ő útjuk is jól alakul, úgyhogy az elmúlt években a szabadidőmet az osztályom töltötte ki. Hogy a jövő mit hoz, azt majd meglátjuk.