A tiszaszentmiklósi katolikus templom

A Katholikus Körtől a kínai áruházig
A 100 éves a tiszaszentmiklósi Szent József katolikus templom című kiadványban olvasható a következő: ''1913-ban Gehl János kezdeményezésére létrejött a Katholikus Kör, amelynek céljára megvették a Hirsch Ábrahám-féle sarokházat a második utcában.” Ezen az egy mondaton kívül nem találtunk más információt a házról, vagyis a 95 évvel ezelőtti történésre semmi egyéb sem utalt - legalábbis ebben a könyvecskében. Vajon hol lehet ez az épület, és áll-e még egyáltalán? Elhatároztuk, hogy kiderítjük a történetét.
Olyan emberek után érdeklődtünk a faluban, akik még tudhatnak valamit a Katholikus Körről. Horvát Irénhez irányítottak bennünket, s ő szívesen megosztotta velünk az emlékeit.
- A Katholikus Kör melletti harmadik házban születtem 1937-ben, és ott is nevelkedtem fel. Akkoriban nyárfák vették körül az épületet. Fiatalkoromban volt biliárdterem, voltak olyan szobák, ahol sakkozhattunk, tanulhattuk a színdarabot, hallgathattuk a rádiót. Apám nagyon sokat szerepelt a színházban -mondta meghatódva. - Mi, fiatalabbak, vasárnaponként gyakoroltuk a színdarabot. Volt olyan, hogy mi a kis szobában tartózkodtunk, a politikusok pedig a szomszédos teremben tartották a pártértekezletet. Néha elhúztuk a függönyt, és belestünk. Öröm volt az élet akkoriban... Aztán egyre több üröm is keveredett az örömbe. Az épületet kisajátították, és lerombolása ellen senki se tudott tenni semmit. A színházteremből mozi lett. Egy vagy két mozijegyért nagyon sok ablakot meg kellett tisztítanom! Ugyanebben az időben megnyílt a Birka csárda, ahol a lakodalmakat is tartottak. Az utánam következő korosztályok lassan-lassan elhagyták a Kört. Én úgy gondolom, építhetnek arra a területre ahány házat csak akarnak, de az a porta mindig a tiszaszentmiklósi katolikusoké marad.
Irénke néni volt olyan kedves, hogy kölcsönadta egyik féltve őrzött könyvét, a Bokréta - A jugoszláviai műkedvelők almanachja 1919-1940 címűt, amelyben korabeli fényképet is találtunk a Katholikus Körről a tagok névsorával együtt. Ebben a jegyzékben találkoztunk Huszágh (későbbi Süli) Ilonka nevével is. åt is felkerestünk.
Történetek a múltból
Ilonka néni 84 éves. Koráról és életéről főként a kezei árulkodnak. Kávéval, hűsítővel kínál. Nyomasztó a csend. Nehezen indul a beszélgetés. Kissé mi is zavarban vagyunk, hiszen alig tudunk valamit a feszegetett témáról, a kíváncsiságunk viszont annál nagyobb. A feszélyezettséghez bizonyára az is hozzájárul, hogy szűk három generáció választ el minket a vendéglátónktól.
- Elmeséljem? - néz a fiára, tőle várva a jóváhagyást. - Szilveszter éjszakája volt, ha jól emlékszem. Egy partizán lóháton rontott be a bálterembe. Lövöldözni kezdte a mennyezetet. Édesapám gondolkodás nélkül lekevert neki egyet, és fegyverestül, lovastul kitessékelte. Ennek persze lett következménye. Másnap jöttek a rendőrök és elvitték. Jól elverték, és pár napig bent tartották. Bátor ember volt az édesapám. De nem ment sokra vele. Az ügynek sem az lett a kicsengése, hogy milyen illetlenség volt a katona részéről megzavarni a mulatozást.
Keserűen nevet. Benne van ebben minden. Az egész élete.
- Színdarabokat adtunk elő. A későbbi férjemmel is játszottam egy darabban. Ezek rendszerint szerelmes történetek voltak. Hogy mi volt a darabnak a címe, amelyikben Ferivel együtt játszottunk? Nem tudom. Talán a Piros bugyelláris. Tudjátok, ebben a korban már összemosódnak az emlékek. Táncoltunk is. Klasszikus és néptáncot egyaránt. Valcer, tangó, csárdás... A falu magyarsága jelen volt az előadásainkon.
A férjemmel 1943-ban esküdtünk meg, a háború kellős közepén. Még disznót sem volt szabad vágni. Éjjel, a legnagyobb titokban vágtuk le. Nem is értem, hogy nem jöttek rá. Ugyan mivel etettük volna meg a több mint háromszáz fős vendégsereget?! Még a faluban tartózkodó német katonák is hivatalosak voltak. - idézi fel a múltat Ilonka néni. - A férjemet 1944-ben elvitték, és közmunkára kötelezték. Csak három évvel később tért végleg haza. De közben is láttuk egymást. Egyik szombat este hazaszökött, de észrevették, hogy hiányzik, és utánajöttek. Jól elnáspángolták - mondja derűsen, mintha az idő elteltével a tragikus dolgok is komikussá válnának.
- A 16 éven felüliek már jártak bálozni. Akkor az volt a szokás, hogy a szülők elkísérték a fiatalokat. Főleg az anyák a leánygyermekeket. Nem éreztük magunkat feszélyezve. Akkor ez volt a megszokott. A terem szélein padok voltak, ott ültek a kísérők. Lesték, ki kihez mit szól, ki kit néz. Aztán egész héten volt mit pletykálni. Az volt akkor a furcsa, ha valakivel nem ment el az édesanyja. Ha az anya engedélyt adott az udvarlónak, az hazakísérhette a lányt, de csak az anyja jelenlétében. Engem a férjem ötven méterről követett - nosztalgiázik, és elmerül ki nem mondott gondolataiban, majd hozzáteszi:
- Katholikus Kultúrkör volt a neve az egyesületnek. A vallásos jellege csak annyi volt, hogy mind katolikusok jártak oda. Az egyházi dolgok a templomban történtek. Nagyon sokan jártunk Isten házába. A fiataloknak nem volt szabad leülniük, a helyeket fenn kellett tartani az időseknek. Most bezzeg lenne hely mindenkinek, de nem járnak templomba a fiatalok.
Először komorodik el beszélgetésünk alatt. Mégiscsak fájdalmasabb a jelen, mint a múlt. Aztán ismét valami vicces jut az eszébe:
- A bálokon szokás volt bálkirályt és bálkirálynőt választani. A fiúknál kokárdákat tűztünk a legmegfelelőbbnek vélt jelöltre. A lányok közül az került ki királynőként, aki a legtöbb képeslapot kapta. Egy gazdag lány édesapja görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy az ő lánya legyen a győztes, ezért felvásárolt egy csomó képeslapot. Ez persze kiderült, mire mi, a felháborodott lányok, megszavaztunk bálkirálynak egy botlábút. Aztán meg jót kacagtunk azon, hogy a győztes pár nem tud táncolni. Azért tettük, mert igazságtalannak tartottuk, hogy nem a fiúk tették királynővé, hanem az édesapja. Szegény bálkirály sokáig emlegette, hogy minden lány szerelmes belé!
Nem volt könnyű elveszíteni mindezt. Nekünk akkoriban ugyanolyan fontos volt a szórakozás, mint a mai fiataloknak. Nem érintett jól, de bele kellett törődnünk. Nem szólhattunk semmit. Nem volt akkor még demokrácia és szólásszabadság. Nem is jutott az emberek eszébe, hogy tiltakozzanak. Ha meg igen, akkor szépen leültették őket.
Most, azt mondják, rossz világ van. A fiatalok nem is tudják, mi mindenen mentünk keresztül mi. És nem panaszkodtunk. Annak is megvolt a szépsége...
Könyvtárból mészárszék, bálteremből kocsma
Ilonka néni fia, Süli Zoltán, aki a tiszaszentmiklósi hitközség tagja, mesélt az épület sorsáról. Kék mappát mutat, amelyben az általa összegyűjtött okiratok vannak. Remegő kézzel kinyitja, keresgél a papírok között, majd kiemel egyet.
- A törökkanizsai Földhivatalban a régi dokumentumok között találtam rá a telekkönyvi kivonatra. Ebből tudtam meg, hogy az épületet 1913. december 27-én Hirsch Herman zentai lakos vette meg, majd odaajándékozta a Római Katholikus Kultúrkörnek.
Ilonka néni a fotelból aggódva figyeli a fiát. Fél, hogy olyat mond, amiből baja lehet. Zoltán megnyugtatja az édesanyját: ebből nem lehet baj. Folytatja a mesélést.
- A világháború után egyesítették a szerb, a magyar és a szlovák kultúrköröket. Ezzel ellehetetlenítették a Katholikus Kör működését, mivel a két kultúra nem fért meg egymással.
Újabb papírt vesz elő:
- Erre a dokumentumra a nagykikindai Történelmi Levéltárban találtunk rá. Ez már arról szól, hogy a csókai Nemzeti Tanács 1962. június 16-án végleges használatra odaadta az épületet az Október 8-a Vendéglátóipari Vállalatnak. Az igazgatónak kötelező volt a kérvényt benyújtania. Ekkor lett a könyvtári részből mészárszék, de hogy a könyvek hova kerültek, nem tudni. A nagytermet, amit bálok megrendezésére használtak, átalakították kocsmává. S ott művelődési rendezvény már nem volt. Az objektum harmadik részéből moziterem lett. Én ebbe a moziba jártam gyermekkoromban. Mivel nem tartották karban, tönkrement, és a hetvenes évek elején lebontották. Az újjáépítés után ismét kocsmaként üzemelt. A jelenlegi tulajdonos a kocsmarészt kiadta, s kínai üzletet nyitottak ott. Az udvarban pedig mezőgazdasági raktár épült.
Mi a hitközségben azon dolgozunk, hogy a 2006-ban kiadott törvény alapján visszaszolgáltassák az épületet, vagy hogy legalább fizessen kártérítést az állam az egyháznak az ingatlan után.
Süli Zoltán búcsúzáskor még megjegyezte: bízik a sikerben.
Ezek után felkerestük a telek jelenlegi gazdáját, és megkérdeztük, vajon tudja-e, milyen fontos épület volt a mainak a helyén?
Az ablakból egy középkorú, őszes hajú ember hajolt ki, és lelkesen válaszolt.
- Persze, hogy tudom. Kávézó volt meg mozi. Olyan mozi, mint Zentán - felelte határozottan, pedig a munkásai súgtak neki.
Érdekességként beszélgettünk még a kínai üzlet elárusítójával is. å sem tudott többet. A sok olcsó áru közül azonban váratlanul előbukkant a főnök. Furcsa kiejtéssel mondta, hogy ők csak bérlik az épületet, nem tudnak semmit.
Hát, valahogy így csúszott ki a tiszaszentmiklósi magyarok keze közül a Katholikus Kör épülete, amely a falu történetének egy fontos darabja és az események tanúja volt.
Ambrus Melinda, Bálint Orsolya, Barát Kinga és Tornyi Endre