Egy csokor D. Gy. emlékeiből

Egy csokor D. Gy. emlékeiből

Nyomdászinasként kezdte, majd nyomdaipari mérnöknek tanult Zágrábban, később a munka mellett Belgrádban befejezte a tanári iskolát is, és honvédelmet tanított. Szabadkán telepedett le, hiszen az ősei is valamennyien itt éltek, meg egyébként is számos dolog köti őt a városhoz, melyet nagyon szeret. — Beszélgetés Dietrich Gyula nyugalmazott nyomdászmérnökkel

  Lapunk első száma hetven évvel ezelőtt, 1946 áprilisában jelent meg. Rovatunkban a Hét Nap egykori munkatársai vallanak a lapról, a szerkesztőségi életről, az elmúlt évtizedek megpróbáltatásairól, emlékezetes pillanatairól.

A gyűjtőszenvedélye már egész kisgyermekkorában kialakult. Aztán valahogy az egész élete a nyomdászat, az újság és a fotográfia körül forgott. A Hét Nap hetvenéves jubileuma kapcsán most Dietrich Gyula emlékeiből szemezgetünk.

* Mikor kezdődött a gyűjtőszenvedélye?

— 1961-ben mentem nyomdászinasnak, a városi nyomdában dolgoztam betűszedőként. Már akkor is gyűjtöttem a nyomtatványokat, de ami a 7 Napot illeti, az egy régebbi történet. 1946. március 7-én születtem, tehát majdnem egy hónappal azelőtt, hogy a 7 Nap indult. A családom már akkor nagyon érdekesnek tartotta az újságot — mert nem kirívóan politikai lap volt —, és elkezdte félrerakni. Apám barátai nyomdászok, könyvkötők voltak, úgyhogy az első három-négy évfolyamot be is köttette. Amikor a Hét Nap hatvanéves volt, az első évfolyamot át is adtam az ünnepségen a szerkesztőségnek. A hatvanötödik évfordulóra pedig elkészíttettem a Hét Nap fejlécének két változatát — tehát a 7 Nap és a Hét Nap nyomdabetűit —, mely jelenleg is a fő- és felelős szerkesztő feje fölött van.

* Mikor vált újságolvasóvá?

— Még a Korzón lévő Nićin-palotában volt a szerkesztőség, amikor gyerekként többek között Burkus Valériához vittük a Jó Pajtás rovatból a Törd a fejed! megoldásait. Én szerb és magyar iskolába is jártam, ezért nagyon örültem neki, hogy Burkus Valéria mindig hozzáfűzött valamit a megoldásokhoz, és könyveket is nyertem. Akkor még csak 12-13 éves voltam, aztán 15 évesen már a Képes Ifjúságot olvastuk, mely akkor jelent meg az Ifjúság Szava helyett, 8. osztályosként már inkább azt lapoztam.

* Ezek szerint kezdetektől fogva követi az újságot. Hogyan emlékszik vissza a 7 Nap fontosabb korszakaira?

— Nagyon tetszett, hogy valamikor az újságírók sokat utaztak a világban, volt rá pénz. Úgy gondolom, a példányszámot is az vitte fel 50-60 000-re. Gyönyörű úti beszámolókat lehetett olvasni. Többek között Majtényi Mihályt, Gál Lászlót, Csépe Imrét is elküldték. Csépe lent volt Dalmáciában, mert a fia Rijekán volt katona. Összejárta egész Dalmáciát, és hétről hétre tájékoztatta a lapot. Csodálatos volt! Egyszersmind nagy ország volt Jugoszlávia, Triglavtól egészen Gyevgyelijáig, gyönyörűbbnél gyönyörűbb írások érkeztek. Nagyon jó főszerkesztői is voltak a lapnak: Petkovics Kálmán, Kolozsi Tibor, Brenner János. Magam is írtam néha az újságba. Aztán később — mivel a városi nyomdában dolgoztam — elmenetem a Minervába, ott az uraktól kaptam ólombetűket, és kialakítottam ezt az oldalt, melyen csak az én írásaim címe van: Egy csokor D. Gy. cikkeiből (...) dúsuló évek terméséből. Az iskolában tipográfiát adtam elő, szeretem a betűket, nézze, ez is milyen szép.

* Az írást hol sajátította el?

— Valami azért ragadt rám a nyomdában. A nyomdászok közül is voltak néhányan, akik tudtak írni. Na, nem sokan: Tilly Ernő, Németh János, Gottesmann Tibor – ő nyomdász volt, később ismert nyomdaipari szakember lett, és könyveket is adott ki. Ő írta meg a Hét szűk esztendőt.

* A nyomdaipar hogyan változott az évek során?

— Szabadkán három nagy vállalat volt: a Vasúti, a Pannónia és a Minerva nyomda. Abban a pillanatban, amikor megindult a privatizáció, a nyomdaipar is elkezdett leépülni. A Minervában volt kereskedelmi, kiadói és nyomdai részleg. Annyira leépült azonban, hogy abból a 650 munkásból most mindössze 25-en dolgoznak, kint a Malomban, a Halasi úton. A Pannónia nyomda egyáltalán nem létezik, pedig volt neki négy nagy üzemi részlege, főleg göngyöleggel, csomagoló anyagokkal foglalkozott. Ami pedig a Vasúti nyomdát illeti, hál’ istennek privatizálták. Igaz, hogy zágrábi illetőhöz került, de most felfejlesztették, és európai szintű, rendkívül jó technológiával dolgozik, el kell menni megnézni.

* Mit gondol a mai nyomdászatról?

— Tudja, amikor egy ország tönkremegy, akkor a piac is szűkül. Most mondjam azt, hogy a Hét Nap Szlavóniába, Baranyába is elkerült? Főleg a református falvakban vásárolták, illetve a Dráva mentén is, Muravidéken, Muraszombaton, nyáron pedig lekerült a tengerre. Ez a piac most nagyon leszűkült, hiszen egyre kevesebb magyar van, sokan elvándoroltak. Ez is közrejátszik abban, hogy ezen a vidéken erősen hanyatlik a nyomdászat. Csökken a példányszám, mert a nyomdaipart a napilapok viszik előre, és a nagy példányszámok. Mészáros Zakariás idejében hatvanötezer példányban is eladták a Hét Napot, nem azért, mert az embereknek több pénzük volt, hanem több magyar volt, és az írások is jók voltak.

* Ha a Dietrich-archívumra gondolunk, akkor mi mindenről beszélhetünk, mi van még a gyűjteményben?

— Az archívum a képanyagáról a legismertebb, apám volt az, aki fényképezett. Egyszerű cipészmester volt, de volt neki egy háromlábú állványa meg egy régi, harmonikás fényképezőgépe, és amikor a városban járt, mindig fényképezett. Amatőr fotósként a legismertebb képei a villamosról és a sportrendezvényekről készültek. A két világháború között ő maga is focizott a Radnički Sportklubban, és a meccsek előtt, illetve közben is fényképezett. Amikor játszott a csapatban, akkor természetesen nem ő fényképezett, hanem megkérte a bátyját vagy az öccsét, ők örökítették meg. Abban az időben apám nemcsak fényképezett, hanem elő is hívta, rögzítette a fotókat, másolatokat készített, melyeket azután szétosztott a barátainak.


Szabó Attila felvételei

* Az édesapja után ön is folytatta a fotózást?

— Ilyen formában nem vittem tovább ezt a szakmát. Foglalkoztam ugyan a fotográfiával, mert a Pannónia nyomdában dolgoztam mint üzemvezető, és nyomdaipari mérnökként közel állt hozzám a fotózás, de nem műveltem, én csak begyűjtöttem a képeket, és ma is szép kollekcióm van. A képanyag legérdekesebb darabjait a gradsubotica.com weboldalra is átmentettük digitalizálva — Arhiva Dietrich néven —, rengeteg képet lehet ott látni, ezzel foglalkozom.

* Melyek a legkedvesebb emlékei az archívumából?

— Tudja, a németek gyűjtők. Valamikor én is bélyegeket, gyufás címkéket kezdtem gyűjteni. Van hét albumom, melyekből bármikor kivehetek egy képet olyan épületekről, amelyek már régóta nem léteznek, amelyeket átépítettek. A legismertebb példa arra, hogy Szabadka mezőváros volt — Európa legnagyobb faluja —, az a kép, amelyen az látható, hogy a Belgrád áruház helyén egy háromemeletes malom állt. Itt volt a tanítóképző, később a Titovka varroda, de lebontották. Jöttek a rabok a börtönből, apám pedig elment, és emeletenként lefényképezte a bontást. Nekem ezek a nyolcvanéves, fekete-fehér képek nagyon fontosak. Meg azok a bekötött Hét Napok és más szép nyomtatványok, amelyek a szüleim után maradtak meg. Ezeket publikálom időről időre. Odahaza még egy halom fénykép van, melyeket rendeznem kell. Ezen dolgozom.


Kattintson az alábbi képre, és tekintse meg a szerző adatlapját is:
Gyurkovics Virág

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Hét Nap — Hetven Év rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Egy csokor D. Gy. emlékeiből
Hét Nap — Hetven Év
Egy csokor D. Gy. emlékeiből
Hét Nap — Hetven Év
  • GYURKOVICS Virág
  • 2016.04.12.
  • LXXI. évfolyam 14. szám
Facebook

Támogatóink