Egy bibliai idézettel kívántam kezdeni a karcolatomat, de hiába kutattam át az Ó-, majd az Újtestamentumot, bizony egy árva intelmet sem találtam bennük arra, miként fenyíti meg az Úr azokat, akik kezet emelnek saját szülőanyjukra vagy éppenséggel nagyanyjukra. Nem ír róla, mert abban a több ezer évvel ezelőtti korban elképzelhetetlen volt, hogy a fiú vagy netalán a leánygyermek kezet emeljen az édesanyjára. Még a teremtő Jóisten sem irányzott elő büntetést erre a förtelmes bűnre, pedig a Mózesnek írt intelmeiben igazán kitért mindennemű, ember által elkövethető gyarlóságra. A történet megértéséhez hozzátartozik a címben említett fatányér rövid története is.
A megözvegyült parasztgazda együtt lakott fiával, menyével és kis unokájával a családi házban. Egy alkalommal a menyecske így szólt a hites urához: - Mondjad már apádnak, hogy vacsorakor a kisasztalhoz üljön, ne itt, a gyerek előtt szürcsölje a fogatlan szájával a levest, mert nem tanul jót a gyerek.
A pipogya férj nem mert ellentmondani a házsártos nejének és pironkodva, félszegen ugyan, de közölte édesapjával az újmódi étkezési rendet. A munkában és az özvegység keserűségében meggyötört öregember, úgymond a békesség kedvéért, félreült a saját asztala mellől a gyereknek fenntartott kisasztalhoz. Bántotta a dolog, ette a méreg, de nem szólt. Egyszer, ahogy kanalazgatta az elé tett kimért krumplilevest, véletlenül lelökte a cseréptányért, s az darabokra tört. Felcsattant erre a várt alkalomra a rusnya menyecske, hogy így, meg úgy, milyen drága az eltörött edény, és a férje nyomban faragjon fatányért az apósnak, hogy több kárt ne tegyen. Mit volt mit tenni, a ,,verdikt'-et tett követte.
Egy szép napon hazaér az ember a mezőről, és látja ám, hogy a csemetéje nagyban ügyködik valamit a tornácon. Megkérdezi sebtében az ifjoncot:
- Mit csinálsz, kisfiam?
- Fatányért neked, édesapám - csattant az egyenes válasz a kis legénytől.
A tanulságot ki-ki vonja le saját magának.
Nem volna kerek a történet, ha nem mondanám el, hogy mi indította el bennem ezt a patakot. Az a látvány, amelyben február utolsó vasárnapján a szülőfalumban volt részem. A nagyutcán, nem messze a kicsinyke templomunktól, látom én, hogy az egyik menyecske igencsak öklözi édesanyja orcáját, így adva a szerencsétlen öregasszony tudtára, hogy ki az úr a házban, meg hogy ki kinek a kenyerét eszi. Ekkor odaszaladt a fiatalasszony nagyobbik fia, katonaviselt ember, gondoltam magamban, majd csak szétválasztja a küzdő feleket. Így is tett! Öreganyját jól a földhöz penderítette, majd elkezdte ráncigálni. Mesze álltam a ,,takarás'-ban, a szavukat nem hallottam, de azt már akkor sem írnám ide, ha történetesen hallottam volna. Szégyennek és elrettentő példának a fenti eset elegendő, és ha rágondolok, hogy ilyen emberekért is feláldozta egyszülött fiát a Jóisten, akkor értem meg igazán Jézus fájdalmát a keresztfán.
Ez után az eset után nem hallottam kicsiny templomunk ebédre hívó harangját.
Hát ezért meséltem el a fatányér történetét.