Javában tart már a vénasszonyok nyara, és mi, horgászok mindig újra és újra próbálkozunk, hátha egy újabb nekifutásból sikerül valamit horogra kerítenünk. No, de hányadikból?
A vizeink üresek, ezért aztán az is kérdés, hogyan akarjuk kapásra bírni azt a halat, amelyik nem is létezik!?
Megrögzött Ludasi-tavi horgász vagyok, és amikor kiülök a nád közé, a megszokott helyemre, ezt mondogatom: „Csak kettőt fogjak, akkor már nem jöttem hiába!” A kettőn olyan halat értek, amely éppen hogy csak megüti a normát, minden nyújtás nélkül. Merthogy ez az én helyemen maximális halnak számít, és egy háromnegyed vagy netán egykilós ponty horogra kerítése már rendkívüli eset.
Most azonban arról a megismételt hétről írok, amit a Dunán töltöttem el „horgászat”-tal, pontosabban: horgászpróbálkozással. Azt azért el kell mondanom, hogy hal nélkül még sohasem tértem haza, de a tarsolyomban nem mindig olyan hal lapult, amilyent szerettem volna.
Az első hetem
Szeptember közepén a csodálatos Baracskában a természet még ereje teljében van. Haragoszöld minden lomb, és madárdaltól hangos a táj. Igaz, gólyát már nem látni, mert idejében elköltözik, de a többi hangadó nem adja fel könnyen. Vadkacsa vezeti fiait, hangos gágogással ad utasítást, a kicsik egyforma nagyságúak az öreg kacsával, de tapasztalatuk még nincs elég — egy sorban követik. Hangos vijjogással köröznek a sirályok, lomhán repül a gém, és megérkezik a gyorsabb röptű kárókatona is egy kis baracskai halászatra. Javában tart a szarvasbőgés, és a vadlibák V alakban repülve beszélgetnek egymással. Három hófehér hattyú kíséri a holtág vonalát, röptüket a vitorlázórepülőhöz hasonló suhogás kíséri — ők a vidék újabb kedves jövevényei. Az ősz közeledtét a hajnali gőzölgő víz is jelzi, és sajátságos hangulatot ad a tájnak. Ebben a környezetben élni, létezni — még ha nem is hosszú ideig — rendkívül megnyugtató és pihentető érzés, kárpótol minden egyéb sikertelenségért.
Hétfőn kora reggel már kinn vagyok a Nagytuskós előtt a Dunán, süllőt szeretnék fogni. Emlékszem, tavaly ekkora vízállásnál fogtam néhányat. És láss csodát! — süllőkapásom van, gyönyörű példány, egy kiló körüli. Menni fog ez! — gondoltam, hiszen ahol egy van, ott több is akad. Csalódnom kellett, mert megérkeztek a halászok, és nem számíthattam több halra.
Másnap kora reggel már ismét ott horgásztam. Arra gondoltam, hogy ha mindennap akadna egy süllő, nem is lenne olyan rossz a végeredmény. Ahogy ott töprengek, egyszerre csak kapásom van. Nem olyan, mint az előző napi, gyorsabb hajlítgatások, és aztán erőteljes, gyors ránehezedés. Berántottam — nem akadt meg. Gyorsan rendbe hoztam a darabhalat a horgon, és igyekeztem ugyanoda dobni, ahol az imént kapásom volt. Alighogy fenékre ért a csali — újra kapás, ugyanolyan. Berántottam, és ezúttal akadt. Az erősen áramló vízben a süllőhöz képest túlságosan harcosnak bizonyult a hal. Nem is süllő volt az, hanem egy szép nagy őn, úgy 2,5 kilós. Ezt is dupla vagy semmi alapon fogtam! Aztán megint jöttek a halászok, további kapásokra már nem lehetett számítani. (A halászok varsái ott feszülnek a part mentén a Dunában, ahol a legjobb horgászhelyeink is vannak. Amikor ezeket kora reggel elkezdik felszedni, úgy összezavarják a vizet, hogy a környék halai jobbnak látják, ha „továbbállnak” biztonságosabb helyekre.)
Voltak még reggeli próbálkozásaim, de nem jártak sikerrel, úgyhogy egyelőre megelégedtem a baracskai kárászozással.
A második hetem
Egy hét otthonlét után újra a Duna felé vettem az irányt. Okulva az első hét tapasztalatain, nagy reményekkel indultam, de a szeszélyes nagy folyó ezúttal áthúzta a számításaimat. Hiába vettem a sok darát, hogy majd odacsalogatom a kárászokat a baracskai helyemre, a víz olyan tempóban áradt három napon át, hogy 50-ről 260 cm-re szökkent fel. Szinte minden hal visszavonult, étvágytalanná vált.
Amikor aztán a negyedik napon a vízemelkedés megállt, elindult a hal. Fogtam is egy szép csukát aznap, és az eset érdekessége, hogy az is kétszer kapott. Először elvitte a kishalat a horogról, másodszorra azonban torkán akadt a horog. Szép, kiló körüli példány volt. Másnap ugyanolyan tempóban ment le a víz, ahogyan feljött. Az egy nap kivételével nem is volt érdemes halfogással próbálkozni. Nem is erőltettem a dolgot, inkább nekifogtam fát gyűjteni, hogy az időközben eltüzelt mennyiséget pótoljam. Ha a nappalok melegek is, bizony, az éjszakák már hűvösebbek, és legalább este meg reggel elkel a melegebb szoba.
Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem akkor is megéri az ilyen dunai tartózkodás, ha csak egy csukával térek is haza.
