Akár azt is mondhatta volna: ,,...a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni; nem újjáteremteni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig...' - dr. Bíró Károly hozzáadta Szabadkához büszkeségét, büszkeségünket: a régi Városházát, mely 1908 és 1912 között nekiiramodhatott tornyával az égnek; s hogy ez megtörténhetett, abban a legnagyobb érdeme az akkori polgármesternek volt, aki oroszlánrészt vállalt a kultúra megőrzésében és terjesztésében egy poros alföldi városban - Az 1821-ben emelt régi városháza épületét lebontatta, és 1906-ban már összegyűlt a pénz az új fölépítéséhez - 1912. szeptember 15-én avatták fel a szépséges palotát
Ünnep, nagy ünnep volt Szabadka városában 1912. szeptember 15-én. ,,Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen... Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata... Az ünnep különbözés. Az ünnep a mély és varázslatos rendhagyás... Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl reá, testben és lélekben' - írta Márai Sándor. Szabadka arra az ünnepére felkészült: testben és lélekben egyaránt, tudván, hogy Magyarország jövőjének kérdése kultúrakérdés, tudván, hogy ,,...a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni. Nem újjáteremteni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig'. Szabadka a régi Városházát adta hozzá. Őseink csak parányi fészkeket rakhattak a rónaságon, a pusztaságokon. Akkor, az ünnep előtt magyarjaink itt, Szabadkán, összeszedték a romokat azért, hogy lerakják a mély alapot a jövendő nagyságnak. Apró csatákat vívtak a kultúráért. Felépülhetett féltve őrzött kincsünk, a szép tornyú Városháza, melyre mindig akkor gondolunk - de nemcsak akkor -, amikor a rádióban felhangzik az Oly távol messze van hazám című honsirató dal. Ez itt a haza, a hazánk - Szabadka és a Városháza... mert ami Budapestnek az Országháza, Párizsnak a Notre Dame, Londonnak, a Westminster-apátság, Rio de Janeirónak a Jézus-szobor, az nekünk a messze földön híres régi Városháza, amely a kor két kiváló építészének, Jakab Dezsőnek és Komor Marcellnak a tervei alapján épült fel, a beérkezett pályázatok közül a városatyák az övéket fogadták el, s milyen jól tették, mert hiszen a kivitelezők is tudták, hogy Szabadkán is szakítottak végre a barokk és a klasszicista stílussal: a téren egy szép álom vált valóra akkor, amikor dr. Bíró Károly - miután elmondta nagyszerű, pátosztól sem mentes megnyitóbeszédét - átadta rendeltetésének a palotát a maga csaknem százméteres tornyával, mely a város és környéke emblémájává vált. Hányan és hányan mondogatják szerte a nagyvilágban: ,,Hej, csak még egyszer lássam meg a szabadkai Városháza tornyát...'
Nos, az utókor - a jelen is - leggyakrabban Jakab Dezső és Komor Marcell érdemeit emlegeti. De hát a palotáért, azért, hogy felépülhessen, valakinek harcolnia kellett, valaki pénzt kellett összekoldulnia. Valaki mert merészet álmodni abban a világban, amelyben a kávéházak hangosabbak voltak, mint a kulturális intézmények. Nos, dr. Bíró Károly volt az az ember, akinek köszönhető a varázslatos épület, ő egy úriember, aki - ezt mesélték róla - nem is akart tiszteletdíjat elfogadni városelnöki munkájáért...
Nem volt egyszerű feladat dr. Bíró Károlynak a ,,nyomára bukkanni'. Iványi István könyvében sem találtam bővebbet róla. Farkas Zsuzsa kiváló könyve, a Mindent a városért című segített nekem abban, hogy dr. Bíró Károlyról az olvasó is megtudhasson egyet s mást, azt is például, hogy két mandátum idejére választotta meg tisztségére a városi/községi tanács. Családi dokumentációval özvegy dr. Emich Békeffy Zsófia is hozzájárult ezen írásunk megjelenéséhez, pontosabban a Farkas Zsuzsának adott interjújával. (Emich János már nincs az élők sorában, 2001-ben elhunyt.)
Dr. Bíró Károly a Rudics fivérek utca 5. szám alatt nevelkedett, majd jogásznak tanult, akárcsak a család majd minden tagja. Öccse, Dezső nagyon fiatalon (szerelmi bánatában) önkezével vetett véget életének. Dr. Bíró Károly hamarosan tekintélyes vagyonra tett szert, miután nőül vette özvegy Brestyánszki Miklósné Szárits Gizellát (350 lánc volt a hozománya). Közös gyermekük nem született. A házaspár gyakran járt ki hintón Nagyfényre, a kastélyukba, melynek tornácán rendszerint megfújta a vadászkürtöt, jelezvén: kezdődhet a vadászat.
A dúsgazdag polgármester - díszmagyarba öltöztetett figurája a Városháza első emeleti folyosóján tekinthető meg - élete végén nyomorgott. Nyugdíjat nem kapott, tüzelőre nem futotta. 1918 után - az Osztrák-Magyar Monarchia szétesésekor, amikor Szabadkát a szerbek szállták meg - dr. Bíró Károly visszavonult. 1945-ben mindenét elvették, amikor vérszomjas partizánok lepték el Szabadkát és a környékét. Értékes könyvtárukat a ,,hadfik' a tűzbe vetették, a kastélyukat lerombolták. A családból többen Magyarországra menekültek, de dr. Bíró Károly nem hagyta, nem akarta elhagyni Szabadkát, a Rudics utcai házának emeletén tengette életét. Egy alkalommal az egykori polgármester azt mondta: ,,Nekem végeredményben szép életem volt. S nem lehet egy életet befejezni úgy, hogy végig jó legyen'. Dr. Bíró Károly 1957 februárjában hunyt el - agyvérzés következtében, nyolcvankilenc évesen - nem messze attól a palotától, ahová talán már be sem engedték volna a vörös diktatúra bérencei...
Sokkal többet nem tudhattam meg dr. Bíró Károlyról, a városépítőről, aki Szabadkán - a polgári kultúrát terjesztette, mert - ahogyan Farkas Zsuzsa könyvében olvastuk - ebben a ,,lélekemelő', díszes palotában méltó otthont kívánt adni ,,az igazságszerető, becsületes adminisztrációnak?????????????'. Az utókor csak azon csodálkozik, hogy a régi Városházát még nem süllyesztették a föld alá, nem rombolták le a barbár kezek, de Ljubiša Ristiæ - a városatyák jóváhagyásával - ide is becsörtetett mocskos csizmájával, ám a Városháza a lyukas idő zsebében mégis fennakadt...