Dombosi (szabad) napló, avagy a löszfal vonzáskörében

Öt óra. Kishegyes. Az újonnan nyílt Dombos borospince. Kellemes hideg és jóleső fehér falak. A fröccs is éppen eléggé hűsít. Sok a légy. Ja, hogy ez már nem Sopron. Kezdődik a Dombos remix. Irodalom szóban. Oláh Dóri Vígi Lacival beszélget az új, Rakétaiskola darálthúsból című könyvéről. Sokszor átlapoztam már otthon, nem is a polcon tartom, hanem kéznél. Sok történet viszont csak ezeken a beszélgetéseken kerekedett fasírttá. Utána Milbacher Róbert beszél a könyvéről, a Szűz Mária jegyeséről. Tanított Pécsett fél évig. Mármint Milbacher tanár úr. Vajon megismer? Nem ismer meg. Jó lehet ez az új könyve. Meg kellene venni. Egy kis magyar falu és annak karakterei, jó a humora.

A Hegyalja utcába nekem olyan megérkezni, mint a muslincáknak a neonzöld nadrágomra. Nem is tudom, hogy miért olyan átkozottul jó a neonzöld színen csak úgy üldögélni, egyszerűen csak bevonz, mint a mágnes. Már a jegyszedők is akkora mosollyal és focilabdás, görgetős pecséttel fogadnak, hogy az ember tudja, a lángos ugyanolyan puha lesz, a tűz ugyanolyan magas, és a falra vetített képekbe most is ugyanolyan vibráló lesz beleolvadni.

Itt még azoknak is megörülök, akiket két napja láttam. Mindenki megérkezik. Ha nem is éppen az első napon (mely mégiscsak csütörtök), de a hétvégén biztosan. És van az a néhány ismerős és ismeretlen, akikkel csak itt találkozom. Az este során többen ugyanarra a következtetésre jutunk, hogy nem a program miatt járunk mi ide (hiszen akkor Ossiant hallgatnánk a Kanizsafeszten… Na jó, nem), hanem az emberek miatt. A többi muslinca miatt. Tehát következtetésként levonható, hogy akkor is itt volnánk, ha nem a kedvenc zenekarunk húzná a talpak alá az odavalót. Bár a programra nem lehet panasz.

Jók ezek a párosítások. Harcsa Veronika a Romengóval, Lajkó Félix pedig az Óperentziával. Valahogy a Kiscsillag zenekar nekem kimaradt az életemből. Lovasi Andrást viszont nagyon szeretem, de még mindig a Kispál és a Borz miatt. Ő ezt már biztosan nagyon unja hallani, és biztosan nem örül neki. Azoknak a számoknak valahogy egészen más üzenetük volt. Vagy lehet, hogy a jó időben jó helyen a jó szöveg számított? Hiszen most is jók a szövegek, és Lovasi is Lovasi. És sokan szeretik a csillagokat nézni. A Kiscsillagot még úgy is jó volt hallgatni, hogy nem ismerem minden számát. Csápolás az első sorban. A Kiscsillag a new generation Kispálja. Talán. Viszont amit furcsállok, és amit nem csak ezen a fesztiválon vettem már észre, hogy a zenét hallgatók elfelejtenek tapsolni. Elfelejtenek megőrülni, ha valami tetszik nekik. Sült hal effektus. Pedig még mindig a taps, a fütty és a hujjogás az, amivel a zenésznek a tudtára adjuk, hogy szeretjük, és amivel kommunikálunk felé. S ez nagy sztárok nagy koncertjein is egyre gyakrabban fordul elő. Szóval hahó, emberek, tessék a jó zenét megtapsolni! De úgy rendesen!

Afterparty a Dombos pince tetején a fűben, a rendőrségnek már hangos a zene, lehalkulunk. Utána pedig belefojtjuk az éjszakát néhány jó beszélgetésbe és egy forró túrós burekbe.

A második estet egy törökkávé és a Sin Seekas indítja. Sóti Juli és a nagyzenekar. Hát hiába, minden jobban szól egy-két fúvóssal és sok zenésszel kiegészülve. És valóban csak azért, mert többen vannak. Egyszerűen megszólal. Nagyot szól. És ez a zenei stílus ezt meg is követeli. A Zsizsegést, a tele színpadot és az örömzenélést. Örömből zenélést.

Lajkó Félixet hallgatni akkor is jó, ha csak egyedül zenél, akkor is, ha duóban, vagy ha népzenét játszik, akkor is, ha hegedül, s akkor is, ha a citerához ül. Ez a mostani koncertje azért volt számomra, muslinca számára különösen izgalmas, mert az óperentziások ritmusai és az elektronikus töltet megadta a táncolós jellegét, és most máshogy lehetett vele repülni. Ritmusosabban. Huh, nagyon jó volt. Elhallgattam volna reggelig, azt hiszem. De minden jónak vége szakad egyszer, ezt tudjuk.

Még egy kicsi fűben üldögélés, és mivel egyszer minden rovar elfárad, beköszönök a Fácán Villába (basszus, nem is sikerült Rácz Krisztával beszélgetnem… Miért van az, hogy az idő ilyen gyorsan múlik a lösz tövében?), és robogok hazafelé.

És a kocsiban hazafelé eszembe jutnak régi Dombos Festek. Amikor először lehoztam a szegedi és a pesti barátokat, és olyan büszkén mutattam nekik a löszt, mintha legalábbis az enyém volna. És amikor elmosott bennünket az eső, és végül a hegyesi kocsmába menekültünk, ahol egy szintetizátoros bácsi húzta a mulatós slágereket, és mindenki vele üvöltötte őket. Vagy amikor Jociék udvarában sátoroztunk, és másnap az anyukájának segítettünk az ebédkészítésben. Vagy amikor nagyon régen stoppoltunk, és valamelyik hírös politikus (már nem tudom, ki) vett fel bennünket, és a nagyszínpadig szállított, mivel beszédet tartott ott, mi pedig valamiért nagyon szégyelltük magunkat. Vagy amikor Boban Marković és zenekara nem a színpadon játszott, hanem a fal mellett, és annyira fújt a szél, hogy ha szembefordultam vele, néha másodpercekig nem kaptam levegőt. Vagy amikor körültáncoltuk a tüzet mindannyian, akik ott voltunk. Vagy a sörsátor alatti Zdob și Zdub-koncert. Vagy amikor... Vagy amikor... Vagy amikor...

Egy másik szemszög

Zsófi el, Petra, Kriszta, Hédi fel. Csak úgy jönnek-mennek ezek a lányok, szépek, erősek, vidámak, és mindig jókedvre derítenek. A Dombos mindenhogy jó: egyedül, párban, párt keresve, barátkozva, és most rá kellett jönnöm, csajosan is remek. Az ember ilyenkor visszakívánkozik a kollégiumi létbe, az esti megértésekbe meg a reggeli kávé aprósüteményeként ható nevetéseibe. Ez persze csak idealizált képe az együttélésnek, és néhány nappal később már valószínűleg nem is így látnám. Július első napjaiban viszont nagyon javaslom, és felírnék még hozzá néhány újonnan megismert vagy rég nem látott barátot, akikkel a beszélgetések ismeretlen mederbe csordogálhatnak.

A pincében kezdjük a napot. Na, nem azért, mert ott olcsóbb a bor, mint a fesztiválon, hanem mert az irodalmi programok hallgatása nélkül nem érdemes Kishegyesre menni. Más kérdés, hogy eljutok-e a soron következő beszélgetésre, vagy inkább annyira belemélyedek a róla folytatott társalgásba, hogy inkább azt hallgatom tovább, miért tartja valaki a kortárs irodalomkritika egyik legzseniálisabb írójának azt a személyt, akinek az előadására figyelnem kellene. Meg kell mondanom azonban, hogy meglepő módon működik ez az érv, s én valószínűleg inkább vagyok kíváncsi az előadó hétköznapi munkáira, mint ha a legsikeresebb előadását hallgattam volna meg.

Aztán újra és újra van abban valami felemelő, amikor a Hegyalja utcában gyülekeznek az emberek, és szinte percenként futnak be az autósok, a bicajosok, a gyalogosok. Az idegenek is köszönnek egymásnak, falun ez így szokás, meg aztán összeköt bennünket valami fura gombolyag, melynek ahány vége, annyi színe van, de mégis a fényfestett löszfalból kell kanyarodnia, ha már oda gombolyítjuk fel ezeket a láthatatlan szálakat. A kemence — én csak így hívom, még akkor is, ha tudom, hogy rendeltetésében nem az, legfeljebb csak hasonlít rá — alatti dombnál nehezen jutni tovább az első órákban. Ott gyülekezik ugyanis minden ismerős. Érthető, hiszen a kilátás remek, a zene is még éppen olyan hangos, hogy lehessen közben beszélgetni, mégis elérhető közelségben van a lángos meg a bodzaszörp. Nem is csoda, ha minden 0—7 éves gyerkőccel érkezett család itt találkozik.

Akár sétálhatnék is az átmeneti szállásra a buli végén, de az is jólesik, hogy ebből a buliból hazafelé is mindenki egyfelé megy, és félszavakból is megérti a másikat az ember, ha mégis fuvar kellene. Még egy nap, ez már majdnem az utolsó, de nehogy úgy legyen vége, hogy lemaradunk a többi alternatív helyszín afterpartyjairól. Mégis virrad újra, ezt a kései fekvést is az ifjabbaknak tartogatja már a fesztivál.

Fiatal képzőművészeink is lázadva haladnak a korral. Talán előre megfogalmazva nem is állt szándékukban, mégis rámutattak egy meglehetősen nagy gondra: a feleslegessé vált szemétkupacokra.

A Dombos Fest keretében eddig meg nem valósított művésztelep jött most létre Dombos Visual néven, az irányítását pedig Vass Szabolcs grafikus vette kézbe. Mivel helybéli, már régóta szeretett volna egy kishegyesi művésztelepet, erre azonban korábban nem került sor. A szervezők nyitottsága s néhány fúzióként megélt beszélgetés az irodalmárokkal jó nyitás lesz, jövőre majd máshogy lesz, ha lesz ilyen igény. Addig viszont játszótér a művésztelep, ahol ezúttal Klájó Adrián, Szenti Lilla, Vass Szabolcs, Bicskei Anikó és Varga Valetnin alkotott, és a munkákból térinstallációk születtek. Szemetet és giccset használtak a művek létrehozásához. És igen, a szeméttelep is jó kiindulópont erre (jártak is ott anyagbeszerzésen egyesek), de ha otthon szétnéztek a fiatalok, elég volt összeszedniük néhány holnap már kidobandónak szánt tárgyat, és beleképzelni a kifejezésmódozatukba. Hasonló szerep jutott a kínai üzletben megvásárolt tárgyaknak is, melyek például Bicskei Anikó neonszínű Szkarabeuszbogarában is helyet kaptak. A kiállításmegnyitó 17.48-kor kezdődött. Néhányan lekéstek a kezdésről, nekik a művésztelep vezetője csak annyit mondott, tekerjék vissza az órájukat a megfelelő időbe, és akkor nem maradtak el semmiről.

Országos gyásszal fejeződött be a fesztivál, a löszfal tövében a koncerteket is lefújták. A borospincében csak a Dresch Misi Vonós Quartet simogatta még a fesztiváltól s a barátoktól nehezen búcsúzkodó társaság lelkét. És milyen jól csinálta. Milyen jól csinálta...

Szerda Zsófi és Dancsó Andrea felvételei