Inkább a gyárakban induljon be a termelés

Valamikor nagyon szerettem böngészgetni Dinkićnek, a jelenlegi gazdasági és pénzügyminiszternek az írásait, könyveit. Először azért, mert a textil- és a bőripar ésszerűsítését szorgalmazta, mondván: az ilyen gyárak, kisüzemek építését abba kell hagyni, mert az csak a községi korifeusok öntömjénezését szolgálja, nem hoznak jelentős jövedelmet a nemzetgazdaságnak. Hogy a textilipar sok nőnek ad munkalehetőséget, a szegényebb családok jövedelem-kiegészítését szolgálja, az nem érdekelte. Később, a múlt század kilencvenes éveiben viszont tapsoltam neki, mivel igen jó érvekkel, adatokkal támasztotta alá azt az állítását, hogy Miloševićék sírba viszik az országot — a gazdaságával egyetemben.
Most szinte örömujjongva jelentette be, hogy hála az olasz partnereknek, legalább két új textilgyárat építenek fel valahol Szerbiában, s azok majd néhány tíz, néhány száz nőt juttatnak munkához. Örülni csak annak örültem, hogy ezeknek a szerencséseknek lesz keresetük. Amennyi, annyi, de nekik minden bizonnyal sokat jelent. Az ágazat felhalmozó képességéről nem esett szó, így arra gondolok, hogy továbbra sem lesz nagy.
Éppen ezért annak tapsolnék igazán, ha sorra venné azokat a gyárakat, kisebb-nagyobb üzemeket, amelyeket az irtózatosan rossz magánosításunk vetett oda koncként a hazai spekulánsoknak. Nekik aztán eszükbe se jutott betartani szerződésben vállalt kötelességüket, hogy meghatározott ideig nem bocsátanak el senkit, és a lehető legjobb tervek megvalósításával korszerűsítik a termelést. Csinált egy nagy bummot, az autógyártás visszahozásával Kragujevacra, most azonban úgy tűnik, mintha a textileseken vezetné le az előbbibe fektetett nagy testi-lelki erejét. Mert lenne némi erkölcsi kötelessége is, mivel Koštunica minisztereként ebben nagy szerepet játszott. Nem látom viszont semmilyen törekvését arra, hogy igazi, jövedelmező gyárakká alakítsa vissza az elpuskázott, egykor országos határokon kívül is nagynevű közepes és nagy gyárakat, se arra, hogy alapos terve volna az egykori iparosok, ma kisvállalkozók megsegítésére, termelésük föllendítésére. De hogyan is menthetné a kicsiket, mivel a gyártók a kézműveseken kívül valamelyik nagy gyárhoz kötötték az életüket, azoknak termelnek alkatrészeket.
Igenis szeretném, ha nálunk újra lennének gyári, ipari munkások, akik a megsokasodott menedzserek jó ötleteit szaktudásukkal képesek volnának megvalósítani, másrészt pedig, hogy gerincét képezzék annak a társadalmi rétegnek, amelyet nemigen lehetne kiszipolyozni, éhbérért dolgoztatni lelkiismeretlen tulajoknak, akik hónapokon át elfelejtik kifizetni a béreket, a járulékokat, az adójukat. Mert a munkás most nem szól, félti a hónapokon át alig jövedelmező „állás”-át, miközben a gazda az ő hátán keresztül is növeli a vagyonát. Igaz, ehhez igazi szakszervezet is kellene, ennek híján az emberek a jogvédőkhöz folyamodnak, pedig nem az ő feladatuk a munkavédelem.
Hogy hol tartunk? Ott, hogy tíz év alatt 800 000 gyári munkásból ma alig 400-nak van munkája, keresete azonban olyan, amilyen: amilyent a tulaj „ad”. A könnyűipar, amit Dinkić most élénkíteni szándékozik, valaha 35 000 nőnek adott munka- és kereseti lehetőséget, most alig 5000-nek. Az egykor büszkeségre is okot adó fémiparunk ma szinte nem is létezik: ennek a felszerelését herdálták el a „legeredményesebben” az új tulajok, a szerszámok és gépek darabszámra való kiárusításával.
Végül a mezőgazdaság. Évek óta csak azt látjuk, hogy az állam erőlködik, hogy valamiképpen fenntartsa, mert mi lesz az országgal, ha betevő falatja se lesz?
Volt 4000-es lélekszámú November 29-e, ma nincs. Volt 6000-es Sever, ma ott 600 ember nyög. Volt Európa hírű Fidelinka, s ami megmaradt belőle, az sem áll biztosan a lábán. Ott is 3000 embernek volt jó keresete.
Az az érzésem, hogy az értékteremtő termelés megszűnt. Ami maradt, az nem más, mint pótcselekmény.