Járom a bácskai tájat hosszú évek óta. Valóságban és álomban‚ az író álmában‚ amely olyan‚ mint a transzba esett médium szaggatott‚ darabos feltörése. Keresem ennek a tájnak visszfényét magamban és másban: kiütközik-e belőlünk? Odanyúlunk-e‚ mint jó orvos‚ ki tudjuk-e tapogatni‚ valóságot ér-e kezünk‚ szemünk‚ tollunk? Van-e kapcsolatunk vele, vagy csak úgy helyezzük légüres térbe alakjainkat?

Felvetem a kérdést.

Mert a tájnak szerves kapcsolata van a színhez‚ a hangulathoz. A szín és a hangulat az a gyökér‚ az a hajszál‚ amelyen át – mint Gullivert Liliput törpéi – alakjainkat odaszögezhetjük a földhöz‚ a tájhoz, és felébreszthetjük az olvasóban azt a hatalmas érzést‚ hogy együtt járhat velünk, és ahol jár‚ az a mi földünk.

A lírikus éppen úgy‚ mint az epikus‚ a regényíró éppen úgy, mint a novellista – de még egy színes újságcikk hangulatképét papírra vető újságíró is jól tudja‚ hogy az átélésnek mélységbeli‚ térbeli és időbeli síkja is van. Hogy a lélek‚ amely vergődik‚ vajúdik‚ mosolyog, vagy hét mérföldet lép – az író szemével és fülével‚ minden érzékével a hangulaton és színen keresztül kapaszkodik a tájba.

Az igazság és valóság az – félretéve most már minden elméletet –, hogy a bácskai táj írásainkban nem kapta meg azt a szerepet‚ ami kijár neki.

Nem tudunk maradéktalan hangulatképet adni világunkról. Színeink a Nagyalföld színei. Hiszen igaz‚ szerves része vagyunk a Nagyalföldnek‚ de ott‚ ahol a futóhomok a feketefölddel ütközik. Ott, ahol a nagy vizek hatalmas háromszögeket képeznek‚ ott, ahol emberkéz teremtette csoda‚ az első európai nagycsatorna az egész táj képét és vele lelkét formálta át. Ott, ahol északról jövet a Duna először szalad megint a hegyeknek!

Sehol egy írás‚ ahol ezek a hatalmas ellentétek kiütköznek. Nem érzem sehol a specifikus bácskai tájat – bocsássatok meg írótársaim – nem érzem a különös rögöt‚ a földszagot olyannak írásainkban‚ ahogy a valóságban keveredik a porral. Nem érzem a falvak és a kisvárosok nagyra törő vagy girbegurbán korcs utcáinak igazi lelkét.

A lírikusokat kivéve – azokról más fog hivatottan beszélni – nem volt még senki a magyar irodalomban‚ aki a bácskai tájat tudatosan és tisztán meglátta. Nem az én mondásom ez‚ Móricz Zsigmond szögezte le előttünk: Ennek a vidéknek itt nálatok különös lihegését érzem‚ ez más mint a Duna–Tisza köze. De nem látom ezt sehol írásaitokban...

Ekkor kezdtem figyelni. Másokat és magamat. Olvastam‚ kutattam. És megtaláltam – egy szerb íróban. Crnyanszki Milosnak hívják. Egyetlen könyvét olvastam‚ magyar fordításban‚ egy történelmi regényt. Ő nézett először felejthetetlen szemmel a bácskai síkságról a szlavóniai hegyekre‚ ő vándoroltatta alakjait a hadak útján a Mosztonga mocsarai között – úgy mennek ezek az alakok Mária Terézia testőreinek és granicsárjainak köntösében‚ hogy örök földközelségben mindig a bácskai tájat érzem körülöttük. És ezt a tájatsűrű‚ lomha vérükben magukkal vitték másfelé is örök vándorlásuk útján – áldásnak vagy átoknak‚ mindegy!

*

Értsük meg egymást: nem arról van szó‚ hogy hírveréssel szolgáljuk a táj kiemelkedő különlegességeit és ezzel félig-meddig igazoljuk egy regionális irodalmi árnyalat szükségességét‚ létjogosultságát. Alakjainknak kell ez a tájhangulat‚ hogy több valósággal érzékeltessük őket. Ha hozzányúlunk a bácskai emberhez‚ legyen a háttér is valóságos‚ sodró erejű.

A telecskai dombok lábánál lapuló községek neve: Felsőhegy‚ Orom‚ Völgyes‘ Kishegyes‚ Feketehegy. A hegyekről képzett falunevek őrzik az alföldi ember örök vágyát a kéklő hegyormok felé. Kié a hegy? – kérdezte tőlem égő szemmel egy alföldi kisfiú. Csak a mesében hallott a hegyekről, és szomjúsággal tapadt a kérdéshez – kié a hegy‚ ez a mesebeli valami?

Ezt az örök szomjúságot sem találom sehol visszhangként írásainkban‚ alakjainkban.

Pedig hogy megvan‚ bizonyíték rá a hegyormokra‚ csúcsokra‚ völgyekre emlékeztető sok helységnév.

De ez csak negatívum. Lássuk a pozitívumokat.

Északon a homok ütközik. Ez a homok volt a szegedi gyökerű Tömörkény, Cserzy Mihály‚ Móra Ferenc és legutolsó nagy írásművében Móricz Zsigmond világa. Bácskai íróink színei idegenek ettől a homok-világtól. A Tiszát sem látják annak‚ amivé nálunk szelídül, és sokarcúvá teszi a tájat. És különössé azokat‚ akik a partjait lakják.

A nagy víz: út a világba. Könnyebb vérű‚ nyugtalan típust tenyészt századok óta partjain. Vízi embereket. Ezeknek hajós‚ halász később kereskedő leszármazottai teremtettek aránylag pezsgő életet a két Becsén‚ a két Kanizsán‚ Zentán – a nagy réveknél egyszóval. Miért állt itt meg aztán az igazi kommerciális‚ kereskedelmi fejlődés? Miért lett nehézkessé a Tisza menti magyar?

Mert győzött a másik típus‚ a szállások felől előnyomuló sűrű vérű‚ belső-bácskai ember. A földművesutód‚ aki mennyiségével ellepte ezeket a városokat‚ községeket‚ keveredett, és új típust teremtett.

Mindezek izgatóan érdekes írói problémák‚ hiszen aki felvázolja a tájat és a típust‚ meg kell látnia‚ érzékeltetnie kell.

A dunai tájék egészen más.

Kezdjük Bajánál. Ez már túl a dunai város‚ lélekben – csak földrajzilag van ideát. Hangulata a kisvárosé‚ de olyan értelemben‚ hogy ott a földművesosztály kisebbség. Mondjuk úgy: polgárság a céhvilágba nyúló hagyományokkal. Nyakas és gőgös polgárság. A szerszám és nem a föld polgársága.

Bácska igazi kapuja ez a nyugati világ felé. Aki a kapuk mellől itt lelki őrjáratra indulna‚ sokat megleshetne a bácskai és pannóniai típuskeveredésből. A táj is ugyanilyen kevert.

Csakhogy itt a hajós‚ halász és kereskedő elem‚ a kézműves elem szívta fel a belső vidék sűrű vérű lakosságát.

Ugyanez érvényesül a Duna vonalán végig. Apatin‚ Palánka‚ Újvidék a beszédes példák.

*

Dehát lényegében most a tájról‚ a színekről, a hangulatokról esik szó. Legfeljebb visszhatásban lehet szó embertípusról.

Lássuk a nagy folyót‚ a Dunát. A folyó partján a néző mindig a túlsó partot látja. A tájhangulatot a folyó mentén legtöbbször az determinálja: mi van odaát?

A bajai‚ bezdáni‚ apatini szögben a baranyai erdők képe tárul eléd. Dombok és mögötte: hegyek. Gombosnál a Duna hajlásánál szintén hegyek ütköznek szemközt – szőlőkkel‘ várromokkal. Itt már a történelemmel találkozol. Újvidéknél már kézzelfoghatóan látod a történelmi folyamatot – a magyar történelmét – Pétervárad vára‚ éppen úgy mint Gombosnál Erdőd‚ vagy nyugatra innen: Vukovár, a legtisztább magyar történelem helyei.

Jókai járt itt egyszer élete delén túl. Hozzánk tragikusan életük alkonyakor érkeznek a nagy betűvetők. Ott reszket erről a kirándulásáról szóló beszámolójában az író ösztönös nyugtalansága – talán az érzés‚ hogy itt elmulasztott valamit. Hogy ez a kép valóságosan sohasem került művészetébe. Bár Az arany emberben már hajókázott erre, és a Cigánybáró alakjai is itt jártak a bánáti tájon – azt hiszem, ez az utazás inkább a képzelet szárnyain történt, mint az átélés valósága nyomán.

A belső vidék a múlt betyárromantikájának sok zamatát és színét őrzi. Angyal Bandiét és később Rózsa Sándorét. Ez a csárdák és telecskai dombok vidéke. Lovast‚ utast rejtélyesen‚ gyorsan elnyel itt a dombhajlás‚ magaslat.

Különleges‚ az alföldtől elütő hangulatot itt csak a csatorna mentén találunk.

*

A csatorna maga: emberkéz munkája. De időben‚ kihatásaiban olyan mélyenjáró volt ez a munka‚ hogy eredményének‚ az alkotásnak tájformáló ereje van.

Molter Károlynál találkoztam először a csatornával. Már úgy értem‚ hogy irodalmilag. Gyerekkorában úszkált benne‚ csodálkozva vándorolt partjain és tűnődött a zsilipek vasoszlopai között az életről meg a halálról.

Íróink valahogy elsiklanak a csatorna mellett. Kicsinynek találják talán medrét‚ alacsonynak a szintjét. Nincsenek történeteik a csatornáról‚ népdal sem született partjain mondás is alig egy-kettő‚ az is német.

Pedig a csatorna partján élők ismerhetik ennek a hangulatnak szépségeit. A kanyargó kis folyó hangulata ez. És a lélek bizonyára nem kérdi: ki teremtette ezt a kanyargó vizet ide? Van és létezik‚ táj- és lélekformáló ereje van. A csatorna menti ember reális‚ gazdag, a víz itt jó szolga, nem pedig megfékezhetetlen természet.

*

A színek és hangulatoknak örök kutatása szerves része lehet a történelemnek is. A történelem a lélek negyedik dimenziója: adva van a táj‚ a kő‚ a vászon – spirituálisan felépítem‚ kiépítem körülöttem a múltat.

Örökké emlékezetemben él egy nagy regényírónk néhány sora. Valami könnyű történet kapcsán szerepel itt Bácska‚ néhány szellemes szóban. A sáros ember dicsekszik háromszáz éves kastélyával.

– Jé – csodálkozik a bácskai lány – egész Bácska nincs talán háromszáz éves.

Lehet‚ hogy ez nagyon sikerült mondás‚ mosolygunk is rajta mi bácskaiak. Az ember a saját szegénységén is mosolyoghat.

Ezt kapta történelmünk eddig az irodalomtól.

Valahányszor elkerülök Bácsba‚ égő szemmel kerülgetem‚ csodálkozva és megdöbbenve tapogatom az ősi templomot‚ a hajdani templáriusok istenházát‚ hét évszázad bizonyságát a magyar életről‚ amely itt zajlott minden időkben.

Kell-e ősibb szimbólum Bácska magyar lelkének kifejezésére, mint ez a torony? Mindig szerénykedni járunk Erdélybe‚ Dunántúlra – elfelejtjük azt a hatalmas erőt‚ amit ez a táj jelent, mint a népek országútja.

A torony mutatja‚ hogy a magyar élet itt ősibb‚ mint máshol talán‚ ahol épségben maradtak a kastélyok. Szeretném‚ ha jelszónak fogadnátok el ezt a tornyot és vele a legelső magyar vármegye és a legelső magyar érsekség történelmi emlékeit.

Bácskáét. Bácsországét‚ amely a maga színeivel pótolhatatlanul egész‚ egységesen

múltba nyúló, s a magyar egység töretlenségét szimbolizálja a nagy vizek, a Duna és a Tisza szögletében: örökké és mindig. Letörölhetetlenül.

Forrás: Kalangya 1943/09 (Illusztráció: B. Szabó György), Adattar.vmmi.org