''A bűvös kör”

Az alábbi történet 2010 elején kezdődik. Nem kell megrémülni, nem regényt készülök írni, csak egy kis elmélkedést arról, hogy van-e sorsunk, és ha igen, akkor ki a csoda irányítja?
Szóval 2010 tavaszán a Diákszínjátszó Találkozó szervezői úgy döntöttek, hogy elhívják a bácskossuthfalvi (moravicai) Szabadidő-szervezők Egyesületének tagjait, hogy a délután folyamán játsszanak egy jót a gyerekekkel. Persze a játékvezetők minden csoportnak megemlítették a maguk szervezte MIT-tábort, és hogy mindenkit szeretettel várnak. Az öcsém, Áron kapva kapott az ajánlaton, és eltökélte, ha kell, akár gyalog is elmegy abba a táborba. Ez meg is történt, és bár anyut egy egész hétig nyugtatgatni kellett -- mert a kis gazfickó nem igazán adott magáról életjelet, csak válaszolt annak, aki írt neki --, ,,csodák csodájára” minden baj nélkül hazaért, ráadásul fergeteges élményekkel, és rögtön kijelentette, hogy jövőre is megy. Ment is. Igaz, sokat esett az eső, de ő az idén is menni akar... Lassan eljutunk arra a pontra, amelynél én is belefolyok a történetbe.
Immáron 2011 november közepén járunk, amikor is a szemembe ötlött egy felhívás: Téli Ifjúsági Képzés! Mivel úgysincs ''elég” programom a téli szünetben, bejelentkeztem a kétnapos képzésre. Csak annyi fogalmam volt róla, amennyi a hirdetésből kiderült. Tudtam, hogy egy vadidegen helyre fogok csöppenni, de nem bántam, mert nekem az ilyesmi általában bejön (mint például a Musical tábor is...).
Szóval január 4-én beültünk az autóba, és elindultunk a tett helyszínére. Ezek az utak a legnehezebbek nekem, mert ilyenkor rengeteg minden kavarog a fejemben, most meg a tetejében még a vezetésre is ügyelnem kell! Csodálatos! Nem baj, épségben megérkeztünk! Áron ragaszkodott hozzá, hogy bekísérjen. Mikor beértünk, ne is mondjam, hogy dagadt a melle a büszkeségtől, hogy ő már ismeri ezeket az embereket, messziről köszönt mindenkinek.
Bejelentkeztem, elfoglaltam az ágyam, és elbúcsúztam az öcsémtől, akire anyu kint várt a kocsiban, majd bementem abba a terembe, ahol a képzés zajlott. Oktatónk Pecsenka Gabriella (animátor, a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának hallgatója és a Szabadidő-szervezők Egyesületének tagja) és Tojzán Ákos (animátor, angol szakos filológus/nyelvész, a Szabadidő-szervezők Egyesületének tagja) volt, de egy-két játék erejéig Besnyi Szabolcs (tréner, animátor, az egyesület alapítója és elnöke) is beszállt a képzésbe. A szakácsunk pedig Budai Andor volt (pedagógus, animátor, szintén tagja az egyesületnek).
A képzés menete nagyon izgalmas és érdekes volt: néhány kis játékot egy nagy feladat követte, melyet a csoportnak vezetői segítség nélkül kellett megoldania. A feladat végrehajtása után mindig elemeztük a munka menetét, és levontuk a tanulságot. Ilyenkor főképp a csapatépítésről, a csapatmunkához való hozzáállásról és a csapatvezetésről beszéltünk...
Őszintén szólva ilyen élményben még sohasem volt részem, hiszen a második nap végére egy nagyon erős kis csapattá kovácsolódott össze az a 17 középiskolás fiatal, aki jobbára nem is ismerte egymást. Feledhetetlen és számomra talán életfelfogást megváltoztató két napot töltöttünk együtt!
Egy dologra nem tudtam még mindig rájönni: végül is a véletlen műve volt-e, hogy ott lehettem a MIT-táborban, vagy már annak is megvolt az oka, hogy az öcsém két évvel ezelőtt részt vehetett benne? Nos, ez valószínűleg mindörökre rejtély marad. Mindenesetre én örülök neki, hogy így alakult.