„A felvételi kérelmét elutasítom” — kaptuk kézhez azon a késő délutánon a levelet. Tömörre szabott könyörtelenséggel, mely ellen elvileg ugyan létezett volna apelláta, ha az a bizonyos volna ott nem lett volna. Színre lépett helyette a tudomásul vétel, az emberpróbáló elfogadás és belenyugvás, majd a mindenkori újratervezések imperatívusza. Miképp a kiömlött tejet sem hagyjuk az Idők végezetéig a padló kövén. Elvégre — és ezt már a nótaszerzők is megénekelték sok-sok évvel ezelőtt — nem segít a könny a bánaton.
Tisztán emlékszem, álltam tétován a lugasban. Kicsiny házunk teraszán, hol szép emlékű szüleim idejében még szőlővesszők nyújtóztatták kacsaikat szerteszét, meg piros szirmú törpemuskátlik pompáztak. Ez utóbbiak fehér virágcserepekbe plántálva. A szőlő helyén immáron lilaakác terebélyesedik, melynek fürtökben lecsüngő virágai beporzásához — úgy tűnik — kizárólag a fekete darazsak formálnak jogot. Meghagyva a méheknek a vadrózsát, a zsályát, a szedret, a körömvirágot… Szóval, kicsiny kertemnek vadóc növénykultúráit, melyek — mindennemű művi próbálkozás dacára — mindmáig igényt tartanak a messzi távolból érkező „közlegények” szolgálatára. Hiszen nélkülük, mármint az Úristennek eme parányi, ám annál szorgosabb és szívósabb teremtményei nélkül, mérhetetlenül szegényebbek volnánk. Bárhogyan is csűrnénk-csavarnánk útközben a szót, meg azt a temérdek vargabetűs izét. Amiben valóban minden benne van (pró és kontra — egyaránt), kivéve az egyenes beszédet: a lilaakácok virágainak látogatásához kizárólag a fekete darazsaknak van jussuk! Dixit!
Álltam tétován a lugasban, pedig tudtam, éreztem, ez most korántsem a bölcsnek mondott, mégis inkább megalkuvóra hajazó, hallgatásba burkolózó pillanatok egyike. A távolból, pontosabban kicsiny falum központjából, lélekharang szólását fodrozta a kertünkbe is be-betévedő légáramlat. Ásó, kapa, nagyharang… Ima az elmenőkért, fohász az itt maradottakért.
Álltam tétován a lugasban, majd… napokkal később, kicsiny nagyfiammal kibicajoztunk az északi faluszélre. Szemrevételezni egy, még leépülésében is impozáns élőhely motívumait. A vaspályát, melyen még egy jó ideig aligha lesz módunk utasként bárhová is eljutni. Az ősnövényzettel burjánzó parcellát, hol telepes ősök névtelen sokasága reméli a feltámadást. A malmot, melynek kövei aligha fognak belátható időn belül lisztet őrölni a mindennapihoz… Csupán ez maradt az örökségből. Meg egy álom. A lilaakácról. Csalóka délibáb.
Fotó: Martinek Imre
