Kérdezed, búcsúzom-e az óévtől. Nem, sohasem tettem. Mindig ódzkodtam a bohókás szilveszteri kavalkádtól meg az előre beharangozott újévi fogadalmaktól. Tudod, hagyom az idő sokszor furfangos előrehaladását. Mert alakulnak a dolgok az Isten kegyelme által. És ez így van rendjén.
Megállapítottad, túlságosan kifogyott belőlem a lazító ragaszkodás a világ dolgai iránt. Beérem annyival, hogy a vajdasági magyar sajtót olvasom, vajdasági magyar rádiót hallgatok. És semmi más. Még tévé sem. Én meg riadtan perlekedem magamban Veled: nekem így nagyon jó, provinciálisan, apró vadgalambként -- kötődve Szajánhoz, Kisoroszhoz, Bánáthoz, a morzsányi délvidéki magyarsághoz.
Hej, Barátném, csak úgy meglennék, ha naponta mesélhetnék neked az aranymogyorót ropogtató mókusokról, meg a tündérekről, akik pörgő harangszoknyájukban lépegetnek gyertyát világítóan a bánáti falvak néma utcáin. Apró lépteik újra bevilágítanák a most kopasz akácfás utcákat meg a szúrós csatornaparti kökénybokrokat...
Azt teszem, hogy mérföldeket előrenézek így, az új év tájékán. Kimegyek a szajáni Kukutyin legelői felé, és nézem Bocsár meg Beodra messzi templomtornyait. És csak úgy meglennének, ha ott is a templomok sok igazlelkű hívőt befogadnának, ha a Miatyánk minden bánsági embertől teljes őszinteségű hitvallás lenne velem egyetemben: fogadja el a társadalom, hogy ember vagyok, egy mákszem, aki csak mormolja magában a magyarság elszitálódását, az életörömünk satuba szorítását, a fejünkre való koppintását, ha Kölcsey szavaival élünk, vagy éppen valljuk Vörösmartyt, Mátyás király igazát, Nándorfehérvár igaz múltját, Szaján több száz éves patináját, az Ómagyar Mária-siralom fájdalmát, a kisoroszi olajos szántóföldben csírázó búza hajbókolását a mindig szorgos gazda előtt.
Csak úgy meglennék, ha nem félteném a szülőföldemet, iskolámat, barátaimat, szeretteimet, az állataimat, könyveimet, hitemet, édes anyanyelvemet. De tudod, Barátném, az Isten kegyelme nem engedi meg a nyomasztó légvételt. Vegyél kezedbe egy öblös poharat, és öntsél bort magadnak! Hagyd a pezsgőt, a vörösbort, egy asztali az igazi! És kortyold ízletesen ott, a messzi Kanadában! Igyunk, hogy egyszer visszajössz, és velem együtt belekacagunk a bánáti hideg avar alá, hogy az aranybarna falevelek újra kizöldüljenek és életre keljenek!