A rovatban többször szerepelt olyan sorstörténet, amely a régi, aránylag elszigetelten élő tanyavilág sajátos normáinak feltétlen tiszteletben tartásáról szólt. Napjaink olvasója joggal csodálkozik rá erre a világra, s noha ott is sokat változott az élet, mégis akad olyan történet, amely tollvégre kívánkozik. Hogy tudjuk, hogyan éltek őseink.
— Nem is olyan régen volt egy történet a rovatban, mely arról szólt, ki az örökbefogadott gyerek igazi szülője — mondja az idős férfi, miközben kalapját maga mellé teszi az üres székre. — A magam esetéből okulva azt mondanám, aki felneveli, de az „igazamra” rácáfolt az élet.
Tanyasi születésű vagyok, de most már inkább azt mondhatnám: a külváros távolabbi részén élek. Ennek ellenére mi, őshonosok még ma is tiszteletben tartunk sok, őseink által hozott szabályt, melynek célja, hogy megregulázza a tanyavilág életét. Hárman voltunk testvérek, és a család nem tartozott a tehetősebbek közé, noha az apai nagyszüleim nagygazdák voltak. Apámat azonban kitagadták, amikor elvett egy hozzá rangban nem illő lányt. Ez jó ok volt apám számára, hogy éjt nappallá téve dolgozzon, és mire a szülei meghaltak, jószerével be is hozta az „anyagi lemaradást” a testvéreihez viszonyítva. Amikor serdülőkorba kerültünk, sokszor mesélt a legénykori életéről, mindig hangsúlyozva, hogy a föld nem állhatja útját két egymást szerető embernek. Így nőttünk fel. Mindhárman, a bátyám és az öcsém is jó hírnek örvendtünk, apámat tisztelték a környéken töretetlen akarata, hihetetlen munkabírása — de mindenekelőtt becsületessége miatt.
A katonaság után gyorsan megnősültem, és a tanya területén építettünk családi házat. Nem udvaroltam a páromnak sokáig, nem volt köztünk lángoló szerelem sem, ő ugyanis egy félresikerült házasságból menekült az alig néhány hónapos fiával. A duhaj férje, ha berúgott, nemcsak a bútort, hanem az asszonyt is összeverte. A feleségemet a szülei menekítették ki a kapcsolatból, és a válás kimondása után néhány hónappal házasodtunk össze. Csöndes, mindenki szavára hallgató, szemrevaló fiatalasszonyként csak egyetlen kikötése volt: a fiát úgy fogadjam el, hogy sose érezze idegennek magát a családban. És hogy sose tudja meg, ki az igazi apja. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ez az ígéret okozza életem fordulópontját.
Két év múlva megszületett a kislányunk, dolgoztunk a tanya körüli földeken, semmiben sem szenvedtünk hiányt. Érdekes módon a volt férj sohasem kereste a fiát, és az is igaz, hogy nem engedtem, hogy a párom tartásdíjat kérjen. A fiunk valóban úgy nőtt fel, mintha a közös gyerekünk lett volna. Viszont a feleségem mentális egészségét sajnos kikezdte a félresikerült házassága, és ezt csak évek múlva ismerték fel az orvosok.
Mi valóban szépen éltünk, mi voltunk az eszményi család. Több mint húsz évet töltöttünk el együtt anélkül, hogy egyetlenegyszer is úgy igazából összeszólalkoztunk volna. Az évek során egymáshoz idomultunk, szerettük a gyerekeket, és minden a legnagyobb rendben volt. A feleségem első idegrohama váratlanul ért engem is, nem csak a gyerekeket, akik már középiskolások voltak. Orvos, kórház, rehabilitáció — néhány hónapig nyugalom. Aztán újabb roham... És ezek egyre csak sűrűsödtek. Így került a feleségem zárt osztályra, és két év után ott is halt meg. A gyerekek, illetve a lányom akkor indult egyetemre, a fiú már harmadéves volt.
A párom holmiját rendezve akadtam rá egy kockás füzetre, melybe — nem rendszeresen ugyan, de — gyakran írt néhány sort. Így tudtam meg, hogy a fiút nem a feleségem, hanem az akkor még kiskorú húga szülte, és a szülők rábeszélésére színlelte az első házasságában a terhességét. És valami csoda folytán még a szülést is. Ma már biztos vagyok benne, az égiek rendelték úgy, hogy megtaláljam a füzetet. Amikor ugyanis a fiunk megszerezte az oklevelet, munkát is kapott Újvidéken, ahol akkor még tanult a lányunk — és hogy, hogy nem, de összejöttek. Egy alkalommal aztán azzal a hírrel érkeztek, hogy szeretik egymást. Tudják, hogy ez egy természetellenes érzés, ám sokkal erősebb náluk. A fiam kérte, próbáljam elintézni, hogy külföldön kapjon munkát, a különválás talán majd kijózanítja őket. Sokáig gondolkodtam, mit kell tennem, amikor javasoltam a DNS-vizsgálatot. Persze, az eredmény szerint semmiféle rokoni kapcsolat nincs közöttük. Még csak az maradt hátra, hogy a környezetünk is elfogadja a helyzetet. Ez volt életünk legnehezebb, legmegalázóbb szakasza. Én végig kiálltam mellettük, bátorítottam őket, sőt azt is felajánlottam, hogy eladok mindent, és kivándorlunk Ausztráliába. De erre a fiú nem állt rá, szerinte semmi szégyellnivalót nem tesznek. És én is így éreztem. Csak szeressék egymást! Ahogy apám szerint a föld nem lehetett gát két ember között, úgy nem lehet a tanyasi erkölcs sem. Összeházasodtak, Szlovákiában élnek, van egy nyolcéves unokám. És a lányom ismét terhes. Istenem, csak szeressék egymást!