Csak a cselló, semmi más

Csak a cselló, semmi más

Kertész Endre csellista. A legkülönfélébb felállásokban láttam már a húrok közé csapni. Legutóbb, azt hiszem, Lajkó Félix koncertjén Kishegyesen, illetve a Desirén is fellépett Frenák Pál előadásában. Sokoldalú, nyitott, kísérletező kedvű muzsikus. Pesten találkoztunk, biciklivel, cselló nélkül érkezett, már messziről kiszúrtam. Óriási, göndör loboncáról nem lehet nem felismerni.

* Hát a cselló?

— Otthon maradt pihenni.

* Értem. Mikor találkoztatok először?

— Arra a napra emlékszem, amikor a csellótanárnőmmel találkoztam. A nővérem fuvolázni tanult, éppen a koncertjére mentünk, a folyosón megállított bennünket a csellótanárnő, rám nézett, s azt mondta: ennek a gyereknek csellistakezei vannak. Szerintem csak hiány volt csellistákban, de megkérdeztek, szeretnék-e csellózni, mondtam, persze. S azóta nem szabadultunk meg egymástól. Eleinte lelkes voltam, aztán következett a nehéz szakasz, amikor már sokat kellett gyakorolni. Ma is hallom apám hangját, ahogyan a másik szobából átkiabálja: nem hallom a hangszert! De ezután megint következett a jó érzés.

* Rajtad kívül más is foglalkozik zenével a családban?

— A nővérem elvégezte a zenesulit, de azóta nem nyúlt a fuvolához. Anyám állítólag csellózott, de ezt senki nem hiszi el neki, ő pedig nem tudja bizonyítani. Vannak anekdotái, de egyébként azt is összekeveri, melyik gyermekével mi történt, így lehet, hogy ez sem vele esett meg. A bátyám tinikorában gitározott, együttest is alapított a barátokkal, ahogyan azt ilyenkor illik. Írt kettőnkre számokat, és énekeltünk. Ezek főleg születésnapokra készült ajándékdalok voltak a családnak. De ő is abbahagyta, csak én maradtam meg zenésznek.

* Mennyit kell gyakorolnia egy profinak?

— Van egy elképzelés, hogy mennyit kell(ene) egy profinak gyakorolnia, s van, aki a napi gyakorlás mellett teszi le a voksát, de aki mindennap játszik, sokfelé muzsikál, annak ritkábban van ideje még pluszban gyakorolni is. Persze bennem is ott van az a kellemes lelkiismeret-furdalás, amely gyerekkoromban alakult ki, ha nem gyakoroltam. Ez néha ma is nyomaszt, de inkább a fordítottját veszem észre: ha gyakorolok, jobban érzem magam. Ez ugyanannak a fonákja. Akkor kell elégedettséget éreznem, ha haladtam valami felé.

* Melyik zenei stílus áll a legjobban a csellónak?

— Nincs ilyen.

* Tudtam, hogy ezt fogod válaszolni.

— Akkor ez egy irányított kérdés volt. Olyasmit jó játszani csellón, ami, mondjuk, nem feltétlenül a csellóra jellemző. Az mindig izgalmas dolgokat hoz elő a zenészből és a hangszerből is. Egy másik hangszer szerint kezdesz el gondolkozni. Azért izgalmas a cselló, mert egy csomó olyan hangot ki lehet belőle csikarni, amelyre nem is számítanál. Az extended techniques instrukció az interdiszciplináris improvizációban, a sound paintingben kísérletezés. Fújod, kaparod, pengeted, minden belefér. Ha egy picit alternatívabb módon tanítják a hangszeren való játékot, az első órán azzal kezdik, miből van a hangszer, hogyan lehet belőle hangokat előhívni. Az indiai zenetanítás módszere is izgalmas, nem rágják a szádba a dolgokat. A mester zenél, a tanítvány ott ül mellette, s amikor rá kerül a sor, játszik. Magától jön rá, mi a jó, mi a rossz, a küzdelem által így saját élménye lesz, és így mélyebb a tudás.

* Te csak akusztikus csellón játszol?

— Igen. Voltak próbálkozásaim az elektromossal is, de… Feladtam. A csellónak van egy teste — mely az 1600-as évek óta nem sokat fejlődött —, és ha ezt elveszik, mert az elektromos csellónak nem kell rezonánstest, akkor máshogyan szól. Nincsenek színek, nem tudod tépni, simogatni, vakarni, csak éppen hozzáérni. Ott vagy van jel, vagy nincs. Hogy a fentieket ki tudd belőle hozni, egy csomó extra hangtechnikai kütyüt be kell szerezned. Hangerőpedál, előerősítő, további pedálok stb. Nekem ez így már nem felel meg, viszont sokszor szívom a fogam, mert szeretnék, mondjuk, rézfúvósokkal vagy dobosokkal is együtt játszani, de ahhoz halk vagyok.

* Bécsben tanultál, s adná magát, hogy onnan még továbbmenj, te azonban visszatértél Pestre.

— Az akkori barátnőm miatt. Őt követtem, erre nem sokra rá elköltözött, én pedig itt ragadtam. De nekem Bécs annyira nem is tetszett. Tanulni nagyon jó volt ott, viszont nem sikerült túlzottan integrálódnom. Ott is a kelet-európaiakkal tudtam leginkább megtalálni a közös hangot: szerbekkel, lengyelekkel, oroszokkal, bolgárokkal. 

* Színházakban is dolgozol, fellépsz egyedül, kortárs táncosokkal, együttesekben.

— Ezt hívják zenei prostitúciónak. (Nevet.)

* Jelenleg hány projektumod fut?

— Ezt soha nem tudom. Van, akikkel csak nagyon ritkán koncertezünk. A Budapest Improvisers Orchestrában kilencen vagyunk, és főleg kortárs zenei szabad improvizálunk. A Monoton Koktél szintén véletlenszerű, a Bélaműhelyben néhány éve játszom, itt is néha hetente van két koncert, van, amikor hónapokig semmi. Ott van a Lajkó Félix-es projektum, velük is ritkábban lépünk fel. Szabadúszóként mindent be kell vállalnom. Színházakban is játszom, a Radnóti Színházban egy Arany János-est zenéjét én írtam, a Bíborsziget című Bulgakov-darabban felváltva zenélek egy másik csellistával, bőgőzünk. (Nevet.) A Sickratman Paizs Miklós zenekara, vele is játszom, illetve vele még Mozart Don Giovanni operáját egy szál ének-ujjbáb-vonósnégyes felállással. Szirtes Edina — Mókussal is régóta zenélek. Van két cirkuszi előadás, illetve az Artus Műhely Raja, mely során megszületett a PSH, azaz a Programozott Sejthalál nevű dadaista próbálkozásunk. Frenák Pál Birdie című előadásában is csellózom, zenélek a Grecsó fivérek Mellettünk című estjein, és főként van Móser Ádámmal a ¡Nosnach nevű harmonika-cselló duóm, mellyel kapcsolatban nagyok a terveink (most játszottunk a Budapest Ritmo Showcase-en és előtte a 47-es villamoson). Azért egyedül is fellépek néha, többnyire looppedállal, hogy egészen egyedül mégse legyek.

* Rengeteg zenei stílus. Kihívás egy-egy újba belevágni?

— Igazából egyre elvetemültebb volt minden, amit csináltam, ezért mindig az éppen soron következő projektumom számított a legnagyobb kihívásnak. Volt egy rettenetes élményem. Egy rádiós versenyt rendeztek Barcelonában, nagy komolyzenei színpad, három forduló, melyből kettő élő online rádiós közvetítés. Életemben annyi e-mailt nem írtam, mint akkor: ismerősöknek, barátoknak, hogy hallgassák, szavazzanak. Nem is arról szólt a verseny, hogy ki játszik a legjobban. A harmadik forduló volt az élő zenei megmérettetés, ide már csak hárman jutottunk be, két zongorista és én. A csellót azért is szeretem, mert ha egy kortárs művet játszol, sok minden belefér, s a szerzemények is sokszor furcsa hangzásúak, kopogni kell a hangszeren, vagy kaparászni a vonóval, stb. Szeretek kortárs szerzeményeket játszani. A nagy zeneműveket már rengetegen előadták, a friss alkotásokat pedig lehet, hogy még senki. Nincs összehasonlítási alap, hogyan is kellene játszani. Legfeljebb a szerző tudja, hogy elrontottad. Biztos voltam benne, hogy megnyerem a versenyt…

* Ebből a felvezetésből arra következtetnék, hogy mégsem.

— Hát nem. Két számot kellett játszani, egy kortársat s egy bármi mást. Egy olyan darabot választottam, amelyet gyerekkorom óta imádtam. Kihívást akartam. Mindig is volt egy színpadi parám, s ez a darab piedesztálon volt nálam, úgy éreztem, mikor, ha nem most kell ezt megugrani, leküzdeni a félelmeimet. A kortárs szerzemény is izgalmas volt, az egyik szólamot fütyülni kellett, ezt is kihívásként éltem meg, nem tudtam ugyanis, ha izgulok, van-e nyálam. A teremben ott volt minden barcelonai ismerősöm, és a neten még legalább annyian hallgatták. Elkezdtem, lejátszottam vagy nyolc oldalt a tízből, aztán mintha elvágták volna — mert persze kotta nélkül zenéltem, hogy emeljem a tétet. Teljes sötétség. Semmi. Legalább húzhattam volna egy akkordot, lezárni akárhogy, de lefagytam. Felálltam, és meghajlás nélkül kimentem. Azt éreztem, hogy ha már én nem haltam meg, akkor mindenki másnak kellene, aki ezt látta vagy hallotta, mert nem létezhetünk tovább egy rendszerben. Kihívás volt, de elbuktam. Egyébként Lajkó Félixszel játszani is nagy kihívás. Eddig még úgy érzem, meneget...

* Miért?

— Ő számomra is egy etalon volt. Húszévesen hallgattam, jártam a koncertjeire, hogy így is lehet zenélni. Akkor még a közelében sem jártam az improvizációnak. Egy buliban jött oda hozzám valaki, hogy látott Félix, és szeretne velem zenélni. Aztán meg is kerestek, én pedig elvállaltam. Hiszen őt előtte nem is embernek, hanem egy celebnek láttam. Be kellett lőni, hogy mit vár el tőlem, miért engem hívott. Ha kevés vagyok, rám szól, hogy játsszak bátran. Ha túltolom, akkor hogy vegyek vissza, egyszerre csak egyikünk szólózzon. Még tanuljuk egymást. Ez az ő projektuma, azért vagyok, hogy beleilleszkedjek a képbe. De nagyon élvezem.

* Szoktál zenét írni?

— Az a baj, hogy nehéz megugranom a saját elvárásaimat. Azok a zseniális zenék, szerzők, melyeket/akiket ismerek és csodálok, annyira magasra helyezik a lécet, hogy csak ülök, és nem tudom, mi legyen az első hang. Folyton olyan dallamokban találom magam, amelyeket már ismerek. Szirtes Edina — Mókus mondta, hogy a rossz zenéket is meg kell írni. Ha valami motoszkál a fejedben, attól csak úgy tudsz megszabadulni, ha kiírod magadból. Aztán majd kiderül, jó-e, vagy sem.
 


* Ha nem a cselló s nem a zene, akkor mit csinálnál szívesen?

— Amikor Bécsből hazajöttem, egy ideig nem voltam hivatalosan csellista. Elfelejtettek. Emlékeztetni kellett őket rám. Akkoriban egy ideig bevándorlási szaktanácsadó voltam. Amikor valaki megkérdezte, mit csinálok, nem jött ki a számon. Csak az, hogy zenész. Aztán jött egy e-mail, hogy egy óceánjáróra keresnek csellistát egy kvartettbe. Négy hónap, Karib-tenger, azt mondtam, hogy oké. Amikor visszajöttem, megéltem az ottani keresetemből, amíg sikerült beilleszkednem. Szürreális volna azt mondanom, hogy szívesen csinálnék ezt vagy azt, mert nem hiszem, hogy belevágnék bármi másba, de például az állatokat imádom. Kutyákkal szívesen foglalkoznék, s egy ideig mindenkinek azt mondogattam, hogy tengerbiológus lennék, ha nem csellista. Emellett nagyon szeretem a gyerekeket. Tanítottam is egy ideig... Mondjuk, inkább olyan Holt költők társasága típusú tanár voltam, aki azt hangsúlyozta, hogy legyenek szabadok, bátrak, gondolkodjanak.

* Mondasz nekem három kedvenc tárgyat? A cselló nem lehet köztük, az túlságosan egyértelmű.

— Van egy fából faragott koponyám, melyet egy kéz tart. A Karib-tengerről származik, ott vásároltam egy árustól, elhitette velünk, hogy ő faragta, s csak később láttuk, hogy mindenki más is ezeket árulja. Aztán van egy pici fémgolyóm, mely csilingel. Nyakba is lehet akasztani. Egy barcelonai ócskapiacról loptam. Két oldalán a nappal és a holddal, s egy picit hibás volt. Lejött róla az ezüst. Egy barátom ragaszkodott hozzá, hogy megtisztíttatja, mert az csak kosz. Elvitte megtisztíttatni, a szülinapomra hozta vissza. Nem koszos volt, hanem hibás, és visszaezüstöztette. Halkan csilingel, ha a füledhez teszed. Egy picit hiányzik az a kis hibája. A harmadik pedig legyen a gumidisznóm, mely egy kutyajáték. Ha összenyomod, visít. Az átlagfelhasználónak ez elég is volna, zenészként azonban kísérleteztem vele, rengeteg hangszíne van. Röfög, töfög, visít. A PSH-ban az (egyetlen) albumunk felvételénél fel is használtuk. Csodálatos!

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Zene rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Csak a cselló, semmi más
Zene
  • MTI
  • 2019.12.10.
  • LXXIV. évfolyam 49. szám
Csak a cselló, semmi más
Zene
  • Zvekán Péter
  • 2019.12.06.
  • LXXIV. évfolyam 48. szám
Facebook

Támogatóink