Gyászülés a Magyar Szó újvidéki szerkesztőségében - foto ÓTOS András

Akár a könnycseppek, úgy csordultak alá, csendesen, az esőcseppek tegnap a Magyar Szó-ház ablaküvegein, a negyedik emelettől a földszintig. Az esőcseppeken, a fehér virágokon, a gyászszalagos portrén kívül olyan valószínűtlennek tűnt minden, attól kezdve, hogy a kora reggeli órákban utolért bennünket Cagi bácsink halálhíre. Szeretett és megbecsült egykori főszerkesztőnk, szerkesztőnk, kollégánk, Vukovics Géza emlékére ültük körül a tanácsteremben a nagyasztalt. Bár a Cagi bácsi idejére emlékeztető egykori deszkben tettük volna meg ezt a legszívesebben.
Egy szék üresen maradt.
S üresen marad még nagyon sokáig. Továbbra is várnánk, hogy az apró betűivel írt, rendezett soraival - Villanásaival - belépjen szerkesztőségünkbe. Mint ahogyan csütörtökön is tette. Este még néhány soros levelet írt Panninak (Szerencsés Annának, a Szabadidő szerkesztőjének), mert eszébe jutott valami vasárnapi írásával kapcsolatban... Utána a tőle megszokott módon, dúdolva ment a fürdőszobába esti dolgait intézni... Itt érte a szívhalál. Ezt már Anđo néni (Cagi bácsi felesége) mesélte el könnyeivel küszködve pénteken, a gyászülés után.
å volt az az ember, aki mindig lehajolt az első hóvirágért, és behozta a szerkesztőségünkbe. Így kezdte megemlékezését Kontra Ferenc, lapunk főszerkesztő-helyettese. Bár sokáig hozhatná még a télutó vagy a tavaszelő hírnökeit. Hogy megérte volna a Magyar Szónk sokat vitatott, fájdalmas átalakulásának beérését, amelyben igencsak kételkedett az utóbbi években. Mi, az egykori Keck Zsigmond, Szerencsés József és immár Vukovics Géza - Cagi bácsink - tanítványai szeretnénk a legjobban, hogy a jövő rácáfolhasson kételyeire. Hogy egy napon valóban olvasóközpontú legyen a napilapunk. S hogy betöltse küldetését, s váljék valóban közszolgálati - a vajdasági magyarságot sokoldalúan tájékoztató - médiummá.
Gondolataimban megőrzöm az üresen maradt szék intő üzenetét. Megőrzöm a számadásig.