Először az volt a szándékom, hogy a cikkem alá nem írom oda a nevemet, hanem a remek tollú és vadszerető Vadászpapa módjára (koromnak és családi állapotomnak megfelelően) Vadászdédpapaként tüntetem fel magam. Aztán abbéli kétségemben, hogy nem lesz elég hiteles az alábbi négy történet, meggondoltam magam.
I. történet
Őzbakvadászatra hívott Nagy Feri, az óbecsei vadásztársaság elnöke. Telefonbeszélgetés közben megkérdezte: — Pisti, ismered-e azt a közmondást, hogy három a magyaré? — Már hogyne ismerném! — válaszoltam, mire ő rögtön rávágta, hogy akkor üljek kocsiba, rakjam be a drillingemet, és lőjem meg a harmadik őzbakomat az óbecsei határban.
A megbeszélt helyen egy vadász és egy hajtó várt. Az elnök utasítására a Nagyrétbe hajtottunk, mert az ottani hatalmas búzatábla „tele van őzbakkal”. Pár száz méterre haladtunk egymástól, amikor fölkelt előttem egy őzbak, és a másik két ember felé nézett, mert arról fújt a szél. Nekem az oldalát mutatta, s már durrant is a puskám. Bár az akkor még használatos duplanullással lőttem, tűzbe esett.
Beraktuk a kocsi csomagterébe, és elindultunk. Egyszer csak valami síró hangot hallok a hátsó ülés felől! Mutatja a hajtó: egy őzgidát „talált” a búzában. Szerinte otthagyta az anyja. Erre én megállítottam a kocsit, és azt mondtam, ha nem viszi vissza a gidát oda, ahonnan elhozta, akkor én kidobom a lőtt bakot, és hazahajtok. Visszavitte. Természetesen nem volt ott az anyja, hiszen a lövésre megijedt, és elfutott.
II. történet
Ennek is van már vagy ötven éve, amikor Sípos János újvidéki vadásztársam hazavitt egy őzgidát. Két év múlva igen szép őzbakká nevelkedett, és a baromfiudvarban leginkább a vadász édesanyja foglalkozott vele. Egyszer váratlanul nekifutott gondozójának, és a kerítésnek szorította. Szerencséjére az udvaron szabadon levő foxterrier hevesen rátámadt a bakra, és megmentette az asszonyt. Néhány nap múlva eltűnt a bak: átugrott a kerítésen, és a szomszédok állítása szerint elfutott a közelben levő Kis-Duna felé.
III. történet
Gímszarvas bikaborjat nevelt egy magyarországi vadász igen tágas gazdaságán. Annyira ragaszkodott a gazdájához, hogy még a közeli erődbe is elkísérte, amikor vadászni ment. Mivel egyre több gond volt vele, egy nyáron kivitte az erdőbe, ahol éppen több fiatal szarvasbika tartózkodott. Csatlakozott hozzájuk a szelídített bika, majd a gazdája óvatosan elhagyta a területet.
A következő évben tavaszi szalonkahúzásra ment, amikor néhány szarvasbikát látott a közelben. A már korábban rászoktatott füttyszóval jelzett a szarvasok irányában, mire egy közülük rögtön kivált, és odafutott egykori gazdájához. Csak akkor hagyta ott, amikor az néhány lövést adott le a közelében elhúzó szalonkára.
IV. történet
Ez is Magyarországon esett meg. Valahol a Bükk hegység közelében egy tanyán nevelt a család egy fiatal szarvasbikát. Mindenkivel megbarátkozott, és Miskának nevezték el. Kiment velük az erdőbe, a mezőre, jókat legelgetett a közelükben. Megbarátkozott még a házőrző ebekkel is. Különösen kedvelte a család serdülő lányát, hiszen virágszirmokat meg édességet adott neki.
Egyszer a közeli tanyára küldték a lányt, és a Miska is elkísérte. Estefelé volt már, és csodálkoztak, hogy a lány még nem tért vissza. Csak a Miska jött egyedül. Ekkor elindultak a lányért, és útközben holtan találtak rá. A Miska csaknem szétszaggatta a testét agancsával.
A férfiak otthon fejszét, dorongot ragadtak, és agyonverték a Miskát, a húsát pedig a kutyákkal etették meg.