I. történet
Őzbakvadászatra hívott Nagy Feri, az óbecsei vadásztársaság elnöke. Telefonbeszélgetés közben megkérdezte: — Pisti, ismered-e azt a közmondást, hogy három a magyaré? — Már hogyne ismerném! — válaszoltam, mire ő rögtön rávágta, hogy akkor üljek kocsiba, rakjam be a drillingemet, és lőjem meg a harmadik őzbakomat az óbecsei határban.
A megbeszélt helyen egy vadász és egy hajtó várt. Az elnök utasítására a Nagyrétbe hajtottunk, mert az ottani hatalmas búzatábla „tele van őzbakkal”. Pár száz méterre haladtunk egymástól, amikor fölkelt előttem egy őzbak, és a másik két ember felé nézett, mert arról fújt a szél. Nekem az oldalát mutatta, s már durrant is a puskám. Bár az akkor még használatos duplanullással lőttem, tűzbe esett.
Beraktuk a kocsi csomagterébe, és elindultunk. Egyszer csak valami síró hangot hallok a hátsó ülés felől! Mutatja a hajtó: egy őzgidát „talált” a búzában. Szerinte otthagyta az anyja. Erre én megállítottam a kocsit, és azt mondtam, ha nem viszi vissza a gidát oda, ahonnan elhozta, akkor én kidobom a lőtt bakot, és hazahajtok. Visszavitte. Természetesen nem volt ott az anyja, hiszen a lövésre megijedt, és elfutott.

II. történet
Ennek is van már vagy ötven éve, amikor Sípos János újvidéki vadásztársam hazavitt egy őzgidát. Két év múlva igen szép őzbakká nevelkedett, és a baromfiudvarban leginkább a vadász édesanyja foglalkozott vele. Egyszer váratlanul nekifutott gondozójának, és a kerítésnek szorította. Szerencséjére az udvaron szabadon levő foxterrier hevesen rátámadt a bakra, és megmentette az asszonyt. Néhány nap múlva eltűnt a bak: átugrott a kerítésen, és a szomszédok állítása szerint elfutott a közelben levő Kis-Duna felé.

III. történet
Gímszarvas bikaborjat nevelt egy magyarországi vadász igen tágas gazdaságán. Annyira ragaszkodott a gazdájához, hogy még a közeli erődbe is elkísérte, amikor vadászni ment. Mivel egyre több gond volt vele, egy nyáron kivitte az erdőbe, ahol éppen több fiatal szarvasbika tartózkodott. Csatlakozott hozzájuk a szelídített bika, majd a gazdája óvatosan elhagyta a területet.
A következő évben tavaszi szalonkahúzásra ment, amikor néhány szarvasbikát látott a közelben. A már korábban rászoktatott füttyszóval jelzett a szarvasok irányában, mire egy közülük rögtön kivált, és odafutott egykori gazdájához. Csak akkor hagyta ott, amikor az néhány lövést adott le a közelében elhúzó szalonkára.

IV. történet
Ez is Magyarországon esett meg. Valahol a Bükk hegység közelében egy tanyán nevelt a család egy fiatal szarvasbikát. Mindenkivel megbarátkozott, és Miskának nevezték el. Kiment velük az erdőbe, a mezőre, jókat legelgetett a közelükben. Megbarátkozott még a házőrző ebekkel is. Különösen kedvelte a család serdülő lányát, hiszen virágszirmokat meg édességet adott neki.
Egyszer a közeli tanyára küldték a lányt, és a Miska is elkísérte. Estefelé volt már, és csodálkoztak, hogy a lány még nem tért vissza. Csak a Miska jött egyedül. Ekkor elindultak a lányért, és útközben holtan találtak rá. A Miska csaknem szétszaggatta a testét agancsával.
A férfiak otthon fejszét, dorongot ragadtak, és agyonverték a Miskát, a húsát pedig a kutyákkal etették meg.