— Nem sok értelme van ennek a beszélgetésnek — kezdi fáradt kézlegyintéssel az asszony. — És azt is tudom, hogy nem erkölcsös, de ennyivel tartozom a kínzó lelkiismeretemnek: hinni akarom, hogy az újság annak is a kezébe kerül, aki hitt bennem, még ha én nem is tudtam ellenállni a gonosznak.

Egy bácskai kisvárosban születtem egy átlagos, kétgyermekes családban. Csak az apám dolgozott, anyám velünk, gyerekekkel, a háztartással és a jókora kert megmunkálásával foglalkozott. Középiskolát végeztem, túl voltam az érettségin, amikor elkezdődött a polgárháború. A mi csöndes városkánkat is beárnyékolta a félelem, naponta vitték ugyanis a katonaköteles férfiakat tartalékosnak. Akkoriban négy boszniai család menekült a városba — állítólag odairányították őket. Halálra voltak rémülve — akárcsak mi —, ám jó benyomást tettek a lakosságra, és gyorsan be is illeszkedtek közénk. Az egyik kétgyermekes család idősebb sarja szégyenlősen ugyan, de udvarolni próbált, és lassan járni kezdtünk. Szép, csöndes, romantikus szerelem volt a miénk, és a szüleink sem ellenezték. Ám volt egy helybeli fiú is, aki mindenáron el akarta nyerni a szerelmemet, nekem viszont nem tetszett — volt a viselkedésében valami arrogancia, és ez mindig kihozott a sodromból. A fiú azonban mindent elkövetett, hogy szétválasszon bennünket a párommal, noha mi már az esküvőnket terveztük. Ma sem tudom, mi volt az oka, de a szerelmem családja egyik napról a másikra összecsomagolt. Amikor elköszöntek, csak annyit mondtak, hogy kénytelenek azonnal elhagyni a várost, de ha rendeződik az életük, jelentkeznek.

Egy hónapig semmit sem tudtunk róluk, majd Ausztráliából írt a fiúm, és egy hosszú levélben közölte, hogy olyan dolgok történtek, amelyek lehetetlenné teszik a visszatérésüket — állítólag az apja élete volt a tét. Azt írta, ha egy kicsit összeszedik magukat, engem is kivisz. De nem így történt. A hír teljesen letört, tudni akartam, mi áll a háttérben. Arra gondoltam, hogy talán az arrogáns fiú tett valamit, mert az apja abban az időben gyorsan felküzdötte magát a kisváros elitjébe. Kértem, beszéljen velem őszintén, mert tudnom kell, mi történt. Azt mondta, este majd eljön a töltésre, legyek ott én is. Erősebb volt bennem a vágy, hogy megtudjam, mi történt a párommal, mint az óvatosság. Így fordulhatott elő, hogy az arrogáns fiún kívül még két barátja is jelen volt, és amíg azok őrt álltak, ő többször is megerőszakolt. Halálosan megfenyegetett, és hozzátette: ha valakinek szólni merek, az apja „keze” egészen Ausztráliáig elér. Terhes maradtam, és három hónap múlva megesküdtünk. Azt hiszem, a szüleim ezt nem is bánták, hiszen tetszett nekik, hogy az újdonsült politikus családjába kerültem. Utáltam a férjemet, és a pocakomban növekvő emberkének sem örültem — ennek ellenére egészséges, életrevaló fiút szültem. És ekkor elkezdődött...

A férjem — minden elképzelhető undorító módszert felhasználva — arra kényszerített, hogy küldjem el a baba fényképét Ausztráliába, és győzzem meg a volt fiúmat, hogy a gyerek az övé. Ne tudja meg, mit éltem át, a levelet azonban el kellett küldenem. A fiú jelleméről mindent elmond, hogy nem kételkedett az állításomban, ami még nagyobbá tette a vétkemet. Nem havonta ugyan, de rendszeresen utalt pénzt, annyit, amennyit ő elégnek gondolt. És ez jóval több volt, mint amennyit a férjem remélt. Időnként fényképet küldtem a fiunkról, ő pedig minden alkalommal azt írta, sírt a boldogságtól, amikor megkapta a levelet. Azt hiszem, az égiek megelégelték az egészet, hiszen a fiam kilencéves volt, amikor tüdőgyulladásban meghalt. De a férjem nem engedte, hogy ezt közöljem a „pénzforrásával”.

Húsz év telt el azóta. Időközben annyi pénzt kaptunk Ausztráliából, hogy az udvarban új házat építettünk. Elküldtem a képét, és azt a választ kaptam: reméli, mire a fia az új házba asszonyt hoz, addigra ő is hazalátogat. A tavasszal a férjem autóbalesetben meghalt, és néhány nappal a temetés után mindent elmondtam a volt szerelmemnek. Ezúttal a világhálón beszéltünk. Amíg élek, nem felejtem el. Azt mondta, valahol a lelke mélyén tudta, azaz megszólalt az a bizonyos vészcsengő, de nem akarta elhinni, hogy képes vagyok ilyen becstelenségre. Ezért történt, hogy soha nem hívott látogatóba — félt az igazságtól. Felajánlottam, hogy eladom a házat, és visszaküldöm neki a pénzt. Erre azt mondta, tegyek, amit akarok, de ha eladom, a pénzen vegyek magamnak egy kriptát a férjem mellett. Mert összeillünk.