Egy vasárnap délelőtti istentisztelet után voltunk éppen, amelyen Csaba hirdette az Igét. Mint mondta, ez is egyfajta tapasztalatszerzés. Lehetőség, amelyre — reményei szerint — a későbbiek folyamán is adódik még alkalma: azon gyülekezet előtt is prédikálni, amelyből tulajdonképpen ő maga is vétetett. Amennyiben figyelmesen számoltunk, Csaba immáron az ötödik torontálvásárhelyi lakos, aki a lelkészi hivatást választja.

— Idehaza a nagyanyám volt a hitéleti mentorom. Mivel kisgyerekként többször is ott aludtam náluk, az esti és a reggeli, illetve az étkezések előtti és utáni imákat is általa tanultam meg. Nála tapasztaltam ki, mit is jelent igazán napi kapcsolatban lenni Istennel. Középiskolás koromra azonban eléggé eltávolodtam mindettől. Templomban legfeljebb már csak nagy ünnepek idején fordultam meg. Mindennapjaimat a világi élet formálta, alakította, és noha az egyetemi tanulmányaimat is többszörösen átszőtte az útkeresés és az újratervezés, egy másik színtéren nyílegyenesen ívelt felfelé a karrierem. Történt mindez az EESTEC rövidítés alatt országunkban is közismert egyetemista diákszövetségben, melynek célja Európa villamosmérnök-hallgatóinak működőképes hálózatba kapcsolása és mozgatása. A betagosodásomtól számított viszonylag rövid idő alatt már én voltam a szervezet újvidéki leányágazatának kapcsolatfelelőse, akin keresztül tagjaink mintegy félszáz másik, az öreg kontinens különböző nagyvárosaiban levő filiával kommunikálhattak. Diákcsereprogramokat szerveztünk, azok minden előnyével. A legelső repedést, igaz, nem tulajdonítottam túl nagy fontosságot neki, 2010-ben észleltem. Rigában voltam egyhetes kurzuson, melyen távvezérlésű robotokat tanultunk gyártani. Fogadva a projektumunk sikerét kísérő gratulációkat, rájöttem, a teljességet valójában az elhangzó szavak, a személyesen váltott gondolatok adják meg számomra. Az élő kommunikáció. Majd szép lassacskán megjelent a többi repedés. Annál is inkább, mivel a soron következő hetek, hónapok és esztendők már nemcsak az újabbnál újabb kihívásokat, lehetőségeket, utazásokat, találkozásokat, sikert és a publicitást, illetve ez utóbbiak révén a magasabb rangfokozatokat hozták számomra, hanem az egyre jobban erősödő ráeszmélést is — nekem nem a számítástechnika jelenti a jövőt!

A szerző felvétele

Noha családja előtt egy újabb újrakezdés és -tervezés (rém)képe sejlett fel, Csaba formabontó, ellenben megnyugtató választ adott érdeklődésükre.

— Hat év egyetemi tanulmány és rengeteg beleölt pénz után továbbra sem voltam sehol. Édesanyám biztatott, hogy ne adjam fel. Keressek, válasszak valami mást… Nos, én csak időt kértem ekkor. Gondolkodni, és érlelni magamban a feltoluló érzéseket. Valami legbelül ugyanis egyre azt súgta, továbbra is emberekkel szeretnék dolgozni. Nemcsak virtuálisan, hanem fizikailag is. Olyan munkát szerettem volna találni, amelyben alkalmazhatnám az egyetemista éveim alatt szerzett tapasztalataimat, a kommunikációs és karitatív képességeimet. Az idő múlásával „mellesleg” az is megfordult a fejünkben, akár idősek otthonát is nyithatnánk a faluban.

Gazdasági, telekrendezési, kivitelezői, pénzügyi és egyéb egyeztetés, végtelennek tűnő bürokratikus útvesztők után ment végül ez az ötlet is a süllyesztőbe. Nem sokkal később aztán a válasz is bekopogtatott Kovácsék hajlékának ablakán. 

— Emlékszem, karácsony volt. A valóban ritka alkalmak egyike, amikor szokásom volt elmenni istentiszteletre. Ültem fönt a karzaton. Noha csupán Gyenge Károly tiszteletes úr ünnepi prédikációjára figyeltem, egy belső hang megsúgta a megoldást: Csaba, válaszd a lelkészi pályát! Persze, mire hazaértem a templomból, mindezt elfelejtettem. Egészen a soron következő év januárjáig, amikor is két temetési szertartáson is meg kellett jelennem. Az ott elhangzottak nyomán ismét megkörnyékezett a sugallat. Ezt már el sem próbáltam hessegetni magamtól. Megszólítottam inkább falunk lelkészét, aki végül nemcsak meghallgatott, de kellő útbaigazítást is adott, merre és kihez forduljak hivatali ügyintézéseimben.

Saját bevallása szerint Csabát a fajsúlyosabb kérdések közül leginkább a technikai tények és a hitbéli igazságok közötti kapcsolatok foglalkoztatták. Továbbá az, miképpen reagál majd családja és baráti környezete erre a lépésére.

— Sokkal több jövőt hoz mindnyájunk számára Isten, mint amit mi önmagunknak bármikor el tudnánk tervezni. Mielőtt a lelkészi pályára léptem volna, rengeteg ismerősöm volt. Igaz, megvannak ők ma is, viszont sokukkal csak sima köszönő viszonyban vagyok immár. Leghamarabb az ateista világszemléletű barátaimmal hidegült el a kapcsolatom, pedig az ő orruk előtt sem hadonásztam a Bibliával. Egyszerűen csak szétváltak az útjaink. Viszont továbbra is számon tartjuk egymást. Olykor-olykor ráírunk egymásra, és tudom, minden különbözőségeink ellenére is kisegítjük majd a másikat, ha esetleg úgy hozza a sors. Szüleim támogattak ebben a döntésemben is, a június végére kitűzött felvételi időpontjáig pedig a legkisebb kételyt is sikerült levetkeznem magamról. Elolvastam a Második Helvét hitvallást, a Heidelbergi Kátét, napi rendszerességgel imádkoztam, másfél hónap alatt átvettem a teljes Ó- és Újszövetséget. Bekapcsolódtam továbbá az akkortájt aktuális templomjavítási munkálatok sűrűjébe, ezenkívül pedig még a hangszálaimat is sikerült úgy-ahogy palléroztatnom. Ez utóbbi, lehetetlennek tűnő küldetésben Tóth Zsolt torontálvásárhelyi kántor vett pártfogásába. Szóval: készültem.

Kovács Csaba a Pápai Református Teológiai Akadémia növendéke. Beszélgetésünk idején természetesen a párhuzamok is előjönnek, az általa ugyancsak megtapasztalt világi fakultásokkal összehasonlítva. 

— Már a felvételi alkalmával regisztráltam, hogy itt nem csupán indexszám vagyunk. Nemcsak egy ellenőrzésre váró okmány különböző címletű, hitelesített illetékbélyeggel és egyebekkel ellátva, hanem hús-vér emberek, akik életüket az Úr szolgálatába kívánják állítani. A teológusi alapképzés öt évig tart. Aki lelkész szeretne lenni, arra további gyakorlati évek várnak, csak ezután jön a diplomázás, az államvizsga, végül pedig a felszentelés. Mindez kilenc-tíz esztendeig tart, komoly és felelősségteljes hozzáállással. A tanév folyamán többször is megyünk kiszállásokra, ahol igény szerint igyekszünk segíteni az adott gyülekezet életét. Szemeszterenként átlagosan kétszer tartunk önállóan reggeli áhítatot, azzal, hogy az igehirdetések anyagát egy héttel hamarabb kötelezően le kell adnunk a mentorunknak. A nagy ünnepek alkalmával, mint karácsony, húsvét és pünkösd, legációkba megyünk. S persze, itt van még a kötelező, az ajánlott, valamint a szabadon választható, különböző kreditpontú tantárgyak sora, illetve a vizsgák… Meglehetősen nagy a tempó, viszont valóban megtaláltam magam ebben a hivatásban.

Legyen szó bármely pályáról, az illető hitelességét mindenképpen szavainak és tetteinek az összhangja formálja kerek egésszé. Egy meglátás szerint az a lelkész, aki hét közben láthatatlan, annak a vasárnapi prédikációja érthetetlen.

— Nem lehetetlen, ellenben valóban emberpróbáló feladat hétköznap is láthatónak lenni. Bár még nagyon az elején vagyok a dolgoknak, máris tapasztalom, egy-egy igehirdetés, istentisztelet, közösségi megnyilvánulás rengeteg felkészülést igényel. Továbbá belső elcsendesülést is. Egyébként minden gyülekezetnek megvan a maga dinamikája, az viszont mindegyikük elemi igénye, hogy lelkipásztorukra mindig és minden körülmény között tudjanak számítani. Akire felnéznek, akiben megbíznak. Aki nemcsak hivatalból teszi a dolgát, hanem szívvel-lélekkel, meggyőződéssel, emberséggel és kellő alázattal is. Bárhová is kerülök majd lelkésznek — igen, szeretnék itt, a Délvidéken szolgálni —, ezt az alapigazságot nem téveszthetem szem elől.