A szajáni hosszú utcában, az Ady Endre nevűben, a meggyfaágak pirosló sokasággal hajlottak a járdára. Alattuk áthaladni mesés gyümölcsalagút: nagy ívben borulnak rám a csillámló fürtök. Súrolják a hajamat, megkoppintják az arcomat, babrálják a vállamat.
Egy kislány ült a sámlin az egyik meggyfa alatt. Aprócska volt, mint egy bóbita. De mosolygós és gesztenyeszemű. Legelőször is a meggy tűnt fel rajta. Párosan, száránál a fülére akasztotta, s minden fejmozdulatával a meggyek koppantak egyet izmos nyakacskáján.
És a leányka kínálta nekem a meggyet. Mint egy vén kofa: merített egy bögrével, és felém nyújtotta. Akkor láttam, hogy a kosarából már hiányzik néhány adag. Egy zacskóba öntöttem, és ki is fizettem. Erre a leányka leakasztotta a jobb füléből a meggyből készült fülbevalót, és azt mondta, tegyem én is a fülemre. Szót fogadtam neki. Egy ideig copfos fruskának éreztem magam, amikor még nagyinkó meggyfáit másztam Kisoroszon, és kis kosárba szedtem a termést. Huncutul fordultam el nagyinkótól, amikor bekaptam egy-egy szemet. Természetesen az én fülemen is lógott a meggyből készült fülbevaló. Nagyinkó eközben számolta a földre hullott meggyszemeket:
„Egy — megérett a meggy,
kettő — csipkebokorvessző,
három — nincsen semmi károm,
négy — oda biz nem mégy,
öt — megérett a tök,
hat — hasad a pad,
hét — süt a kis pék,
nyolc — leszakadt a polc,
kilenc — kis Ferenc,
tíz — a teknőben víz.”
Megkérdeztem a leánykától, hogy ismeri-e a meggyes számolósdit. Azon nyomban rákezdte:
„Egy — fejedre esik a meggy,
Kettő — csillagos a vessző,
Három — te leszel a párom...”
Örültem, hogy a számolósdival az időhatárok elmosódtak közöttünk.
A szajáni utca levegője azonnal meleg és meggyszörpillatú lett. Letelepedtem a gyermek mellé. A leányka nevetett, és a meggyszemekkel bedörzsölte a lábán a szúnyogcsípéseket. Piros pöttyös lett a két kis lábacska. Észrevettük, hogy a fűben meggymagok rejtőznek. A kislány megállapította: „Ezekből jövőre új hajtás lesz, pár év múlva pedig égig érő meggyfa. Én azt a meggyet is árulom majd, neked meg csak úgy adok egy vájdlinggal.”
Akkor majd eszünk meggyes derelyét, válaszoltam neki. Újból eszembe jutott a fél évszázaddal ezelőtti világ. Pontosabban nagyinkó meggyes derelyéje fahéjjal, porcukorral és pirított kenyérmorzsával.
Egy — fejedre esik a meggy, mondogattam, és megigazítottam a pompás, meggyből készült fülbevalómat. Máris indultam hazafelé végig az Ady Endrén, a meggyfák hűvösében.
