Az újságírókat, újságcsinálókat nem látjuk. Kevesen tudják például, milyen állapotok uralkodnak a szerkesztőségekben lapzárta előtt. Amikor mindenki egy kicsit megőrül. Szólni pedig senkihez sem szabad. A legjobb percek ezek minden szerkesztőségben, de természetesen a legkevésbé használnak az emberi szervezetnek. Azok, akik újságot csinálnak, mégis nagyon bírják ezt az egészet. Az idegeskedést, a viccet, az elcsattanó poénokat, a széltében-hosszában kitárgyalt eseményeket, embereket, közéleti személyiségeket, politikusokat, tudósokat, aszfaltozást és piacmegnyitást, vagyis mindent, de mindent, ami az élet része, és ezért az újságban a helye.
Az újságírók tehát mindenhez értenek is. Ami nem igaz ugyan - miért éppen rájuk nézve lenne igaz? -, viszont az a helyzet, hogy sajátságos pillantásuk van. Munkájuk során rákényszerülnek arra, hogy más oldalról, más szemszögből nézzék mindazt, amiről írnak, ami a mindennapok része. Ironikusan, cinikusan néznek, szigorúan is, de lelkesen is, akár egy gyerek, ha úgy látják, érdemes. A társadalom működése azonban olyan, hogy ritkán engedhetik meg maguknak a gyermeki lelkesedést.
Arról az újságíróról, akiről most szólok, mindezt nehezen tudom elképzelni. Murányi Gábor, akinek a Noran könyvkiadónál jelent meg A múlt szövedéke című könyve, amely alcíme szerint históriákat tartalmaz a megbicsaklott 20. századból, mélyebb összefüggések után kutat, máshogyan próbálkozik azzal az értelmezéssel, amely egyébként minden újságíró elsődleges dolga és tulajdonsága.
A Pulitzer-emlékdíjas sajtótörténész 11 éve munkatársa a HVG-nek, itt jelentette meg a könyvbe gyűjtött (bővített) szövegeket.
Számomra azért fontos ez a könyv, mert jelentős mennyiségű olyan cikk is helyet kapott benne, amely irodalmunkhoz kötődik. No de, mert újságíró írta a könyvet, a cikkek elsősorban az emberi kíváncsiságot elégítik ki, nem az alpári, kicsit megvetendő, kukucskálós kíváncsiságot, inkább azt a másikat, a nemesebb fajtát, amit akkor érzünk, ha már sejtett, tudott dolgokról szerezhetünk bővebb tudást, vagy, ha éppen ellenkezőleg, noha sokat tudtunk a tárgyról, arról, ami a cikkben van, fogalmunk sem volt.
A múlt szövedéke nagyon fontos könyv. Irodalmi szempontból azért, mert segít abban, hogy pillanatokra kívülre kerüljünk, magasabbra, ha tetszik, s úgy tudjuk szemlélni azt a világot, ami ugye, mindennél fontosabb számunkra, ahogyan Murányi tette: megértőn, kellő lazasággal, de nem hányavetiséggel, ellenkezőleg, komoly kutatómunka van minden cikk hátterében, ha lazaságot mondok, akkor azon azt értem, hogy nem irodalmár-komolysággal nyúl a témához.
Történelmi szempontból pedig azért fontos, mert felidéz, eszünkbe juttat, rácsodálkoztat bizonyos összefüggésekre. Murányi észjárása, műveltsége és tájékozottsága vezet a könyvben. Ami nagyszerű dolog, mert nem túl sok olyan könyv van, amelynek szerzője vállalná a kalauzolás nehéz feladatát.
Talán nehéz volna kalauzolni?
Igen, azt hiszem, nagyon is nehéz. Például elmegyünk egy idegen városba, ahol idegenvezető kalauzol bennünket, jobbra mutat, balra int, és meséli a történeteket, épületek titkait, fontos emberek élettörténetének rejtett dimenzióit tárja fel, kiderül, hogy egy költő azért írt zsémbes verseket, mert fájt a lába, és túl sok volt a lakásához vezető lépcső, szóval sok mindent feltár előttünk, levetkőztet egy várost. És akkor egy turista feltesz egy kérdést, logikus kérdés, illedelmes érdeklődés, ám az idegenvezető nem tud válaszolni, mert eszébe sem jutott, hogy ekképpen is meg lehet közelíteni a dolgot. Kínos feszengés.
Nos, Murányi Gábor olyan könyvet írt, amelyben éppen ezekre a kérdésekre ad választ, ő olyan kalauza a 20. századnak, aki nemhogy nem jön zavarba a turista-olvasó kérdéseitől, hanem ellenkezőleg, ő teszi fel őket.
Ehhez pedig igen széles körű tudásra van szüksége. Olyan tudásra, amely mégiscsak az újságírók sajátja, azoké, akik egy kicsit megőrülnek, amikor lapzárta van, nem szabad szólni hozzájuk, úgy csinálnak, mintha azonnal és végérvényesen elrohannának abból az őrültekházából, ami a szerkesztőség, mégis jobban élvezik, mint ahogy mi halandók képzeljük.