— A csellóról beszéljünk először. A cselló ugyanis az a hangszer, amely a leginkább hasonlít az emberi hangra hangszínében és hangterjedelmében. S persze sokan tartják szexinek, hiszen az ember a lába között tartva muzsikál rajta. Én nem tudnám elképzelni, hogy más hangszeren játsszak — vág bele a történetbe.

* Szóval te és a cselló elválaszthatatlanok vagytok. Kicsiként is így voltál vele?

— Gyerekként én is csak egy gyerek voltam, de a szüleim is zenészek, anyukám harmonikát, apukám rezes hangszereket, trombont, trombitát, kürtöt tanított, úgyhogy engem is beírattak zeneóvodába, s ott ragadtam. Valahogy olyan természetes volt, hogy ott vagyok. És minden nagyon-nagyon egyszerűnek tűnt. Fuvolázni szerettem volna, de volt egy családi barátunk, a gyönyörű szép, magas, szőke Kati néni, olyan volt, mint egy Barbie baba, s ő nem fuvolát, hanem csellót tanított. Így kötöttem ki a csellónál. És egyáltalán nem bántam meg. Aztán jött minden sorban. Zenei középiskola Szabadkán, majd a zeneakadémia Újvidéken. Most pedig doktorizom.

Fotó: Szerda Zsófi

* A jó csellista is holtig tanul?

— Én nagyon fontosnak tartom, hogy mindig fejlődjek. Pablo Casals, egy világhírű csellista már túl volt a kilencvenen, amikor megkérdezték tőle, miért gyakorol még mindig, s azt válaszolta: mert érzem, hogy napról napra fejlődöm. Sokat változtam az évek során, hiszen óriási elvárásaim voltak magam felé. Maximalista voltam, s a mai napig sokat dolgozom rajta, hogy ne legyek az, mert ebbe bele lehet pusztulni. Nem lehet mindig mindent tökéletesen csinálni. Sokszor szenvedtem, türelmetlenkedtem, hogy nem tudom elég gyorsan elsajátítani a dolgokat. Ez ma már nincs így. Ma már örülök annak, ami van, s úgy érzem, van mire építenem, látom, hogyan és hova tudok folyamatosan fejlődni. Én valóban nem értek semmi máshoz, csak a csellóhoz. Például digitálisan teljesen írástudatlan vagyok. Nincs sem laptopom, sem számítógépem. Az egyik szakdolgozatomat is mobilon írtam meg. (Nevet.)

Fotó: Nenad Nedomački

* Hát rajtad kívül nem ismerek még egy ilyen embert, az biztos. Kell egyfajta fanatizmus, őrület a hangszerhez. Szerbiában sok csellista van?

— Nincs, de relatív, hogy mi számít soknak. Jelenleg például nem tudom, hogy aki most végez az akadémián, az mit kezd majd magával. Az iskolák telítve, ráadásul az átlagéletkor is alacsony, senki nem fog nyugdíjba menni, zenekaraink nincsenek, pedig minden normális országban úgy működik, hogy minden picit nagyobb városnak van saját szimfonikus zenekara. Szabadkának nincs. Sőt, Vajdaságban csak a Szerb Nemzeti Színház Operazenekara az állandó zenekar. Azért ez borzasztó.

Fotó: Srđan Doroški

* A Szerb Nemzeti Színház szimfonikus zenekarának szóló csellistájaként, gondolom, élvezed, hogy egy ekkora zenekarban játszhatsz.

— Huh. Ez egy elmondhatatlan érzés. Szeretem, imádom, és nem tudnám elképzelni, hogy mást csináljak. A munkafolyamatokat is élvezem, azt, hogy egy ekkora apparátus egy apró része vagyok, élvezem a kulisszák mögötti életet s a színpadot is. Az operát is megszerettem. Előtte nem jártam operába, úgy voltam vele, az valami borzasztó műfaj, ki hallgat ilyent? Aztán elmentem. S azt kell mondjam, az opera olyan, mint az igaz szerelem. Akkor szereted meg, amikor megismered. Ez a különbség a szimfonikus zene és az opera között. Először végigalszod, másodszor csak unatkozol, harmadszor és negyedszer már felismersz bizonyos részeket, és amikor tizenegyedszer nézed meg ugyanazt az operát, na akkor szereted meg. Minél többször nézed, annál jobban szereted.

* Akkor elég sokat ingázol Szabadka és Újvidék között. Bírod?
— Persze. Én tíz évig Újvidéken éltem, annyi éppen elég volt. Tizenkilenc évesen alig vártam, hogy kiszabaduljak Szabadkáról, habzsoltam az életet, a nagyváros adta lehetőségeket, aztán az akadémia után elhelyezkedtem a Szerb Nemzeti Színházban, és néhány év után azt éreztem, elég volt a városból, visszaköltözöm Szabadkára. Túl soknak éreztem az embert, túl őrültnek a forgalmat, és nem akartam balkonládában nevelni a paradicsomot. Jól érzem magam Szabadkán, úgyhogy egyelőre marad az ingázás. S tökéletes szimbiózisban van a kettő. Egy kicsit nyüzsgök a nagyvárosban, élvezem a nagyzenekart, kávézom egyet a kollégákkal, aztán hazajövök, becsukom a nagykaput, és levágom a füvet.

* Volt már olyan, hogy előadás közben elrontottál valamit, vagy bakiztál?

— Hatalmas nagy hibákat nem szoktam csinálni, mert azért én nagyon sokat dolgozom, gyakorolok, gondolkozom, tehát foglalkozom az aktuális művel. Az megesik, hogy nem vagyok elégedett magammal. De volt nemrég egy nehéz időszakom, folyamatosan dolgoztunk, egymást követték a nagykoncertek. Naponta új kotta, új karmester, próba, aztán este koncert. Imádkoztam, hogy csak éljem túl. Vége lett, itthon voltam Szabadkán, és felhívott a barátnőm, hogy vigyáznék-e a fiára, mondtam, persze, több gyerek is volt a házban a sajátjaimon kívül, nem sok vizet zavart még egy. Őrületes hangzavar volt, amikor 7 óra 5 perckor hívott az igazgatóm. Csodálkoztam, de felvettem. Kérdi, hol vagyok. Mondom, itthon, miért? Mert éppen előadásom van, most kezdődik. Ráadásul a Hattyúk tava, melyben van egy óriási szólóm. Lefagytam. Szerencsére megoldották, felhívták a váltómat, aki éppen pizsamában tévézett, s öt éve nem játszotta ezt az előadást. Kint zuhogott az eső, ő taxiba vágta magát, és bement. Öt perccel a szóló előtt ért oda. Én eközben otthon ültem, csavart a gyomrom, szédültem, nagyon rosszul voltam. De a jó az volt, hogy többen írtak, jelentkezzek már, hogy jól vagyok-e, minden rendben, ne aggódjak. Nem tudom, mi történhetett. Egyszerűen nem jutott el az agyamig, hogy előadásom van. Egy picit túlvállaltam magam. Borzasztó érzés volt.

* Azt elhiszem. Belegondolni is szörnyű. S külföldre jártok fellépni a szimfonikus zenekarral?

— Ritkán. Elég nehéz mozgatni egy-egy produkciót, mert sokan vagyunk, ezért elég drága a vendégjáték. Csak a zenekarban vagyunk olyan hatvanan. Plusz a kórus, a táncosok, a szólisták. De az utóbbi néhány évben azért volt alkalmunk külföldön fellépni. Ami nagyon emlékezetes volt számomra, az például Libanon és Kína. Kínába éppen a nagy koronavírusos lezárás előtt utaztunk. Két hétig folyamatosan talpon voltunk, szinte alig aludtunk. Főleg a nagyvárosokat láttuk, ahol egyik helyről a másikra néha több óra eljutni. Ámultunk és bámultunk ezen metropoliszok láttán. Állandóan utaztunk, ráadásul nem tudtunk a kínaiakkal kommunikálni, hiszen angolul nem beszélnek. A telefonjuk segítségével fordítják le, amit mondasz, majd saját magukat, hogy te is értsd. Libanonban viszont végig egy helyen voltunk, és sikerült megbarátkoznunk a lakosokkal, visszajárni helyekre, felvenni azt az élettempót. S egy gyönyörű, egzotikus ország, nagyon élveztem ott lenni.

* Tanítani sohasem szerettél volna?

— Nem, nem. Össze sem lehet hasonlítani a két dolgot. Szerintem a pedagógusi munka kategóriákkal nehezebb. Tudod, valahogy mindig úgy éreztem, hogy annyira a véremben van az, amit csinálok, hogy fél aggyal, négykézláb is elmászom Újvidékre, s tökéletesen lemuzsikálom, amit kell, de tanítani nem lehet fél aggyal. Hiszen a diákoknak egy picit anyukája is vagy, egy picit pszichológusa s persze zenetanára. Néha neki is lehet rossz napja, vagy megesik, hogy hiába gyakorol órákat, nem halad egyről a kettőre, nem tud átlendülni. Ezekkel mind tudni kell mit kezdeni. Nagyon, nagyon nehéz a tanári szakma. Kipróbáltam, egy évig tanítottam, aztán azt mondtam, huh, ezt én nem bírom.

* Cselló és a popzene…

— A poposított dolgokkal abszolút semmi gondom nincs. Sőt, én magam is kísértem könnyűzenei alkotókat. Amira Medunjanint például, vagy nemrég az Enigmát. Tudom élvezni. De például ott a nagyon felkapott 2Cellos duó, melyről azt gondolom, hogy nekem az már sok. Persze értem, hogy így eladhatóbb. A fiúk megcéloztak egy konkrét közönségréteget, melybe én nem tartozom bele. Mezítláb csellóznak, közben fújja a szél a hajukat, zenélés közben tátva a szájuk, kigombolva a fehér ing rajtuk, hogy azt is szépen lebegtesse a szél… Ez a csomagolás nekem nem jön be. Pedig mindketten nagyon profi csellisták.  

* Cselló és a jazz?

— Szeretem a jazzt és benne a csellót is. Majd ebben a műfajban is ki akarom próbálni magam, és szeretnék megtanulni improvizálni. Nálunk sajnos nagy gond, hogy az iskolában nem tanítják a gyerekeket imprózni. Azt vagy különféle kurzusokon, vagy valahol külföldön tanulhatod meg. Ezen jó lenne változtatni, hiszen hasznos lenne ez a tudás. Egyszer Lakatos Róbertet kísértük Eszéken az Eszéki Szimfonikus Zenekarral, ő éppen nagy impróban volt, s egyszer csak hátrafordult, rám nézett, jelezve, hogy na, gyerünk, nyomjál te is valamit, én pedig csak pislogtam, hogy jó, de hogy?

* Antal Attila Monológ című előadásában egyetlen zenészként ültél a színpadon, nem volt ott mögötted a nagyzenekar. Milyen élmény volt számodra ez az egészen másfajta színházi világ és forma?

— Nagyon érdekes volt. Ketten voltunk a színpadon Miloš Anđelković színésszel, illetve Béres Márta színművésznő ki volt vetítve mögénk. Olyan hatása volt, mintha ő is ott volna, pedig felvételről látták a nézők. Amikor elkezdtük, én arra vártam, hogy majd elém teszik a kottát, lejátszom, és hazamegyek a próba végén. Na, nem így volt. Attila leült mellém, s elmondta, hogy egy-egy pillanatban mit szeretne hallani. Eleinte nem mindig értettem, hangulatokat kellett zeneileg megfogalmaznom. Nagyon izgalmas próbafolyamat volt. S ami még nagyon érdekes volt, hogy amikor a szimfonikusokkal játszom, nem látom a közönséget, illetve ha látom is, az emberek nem szoktak reagálni. Okos arccal hallgatnak bennünket. Az Operában a zenekari árokban ülök, ott valóban nem látom a közönséget, itt viszont láttam, szóval egészen más élmény volt.

* Ha megalakulna Szabadka saját állandó szimfonikus zenekara, átszerződnél?

— Hm. Nem biztos, de mindenképp elgondolkodnék rajta. De alakuljon meg, megérdemelné ez a város.