A kisgyermek hatéves koráig, a befogadás („szivacskorszak”) ideje alatt, belső motivációból halad az önállóság felé vezető úton. Szülői feladatunk ebben kísérni, és támogatni törekvéseit. Később, hatéves kora után már a tudatos gondolkodás szakaszába lép, s az addig szerzett mintáira, tudására épít.

Ehhez létfontosságú, hogy felszámoljuk azokat a gátló cselekvéseinket, amelyek az önállósodás útjába állnak. A gyermek csak abban képes elsajátítani az önállóságot, amire készen áll, ami éppen érdekli. Nem tudjuk szobatisztaságra tanítani, ha még a nadrágját sem képes lehúzni, vagy esetleg nem érdeklődik az iránt. Ám arra sem tudjuk megtanítani, amit mi magunk sem tudunk. Igyekezzünk csak az életkorához illeszkedő feladatok elé állítani.

A tanulásra leginkább alkalmas időszak az úgynevezett érzékeny periódus, melyet a gyakori ismétlés (rengetegszer csinál valamit) és/vagy az elmélyülés jellemez (nem hallja, ha beszélünk hozzá, miközben koncentráltan foglalkozik egy tevékenységgel). Emellett még a tapasztalat megszerzésekor, vele együtt, a természetes következmények megállapításával tudunk hatékonyan szabályokat hozni (pl. a forró sütőlap megéget). Ez a tanulás azután nemcsak a jelenlétünkben tart, hanem nélkülünk is folytatódik. A megfelelő szabályrendszer kialakítása pedig elengedhetetlen az önállóságra neveléshez.

Érdemes arról is meggyőződni, hogy megfelelő-e a környezet, vagy alakítanunk kell rajta ahhoz, hogy a gyerek önálló lehessen. Ha teljesen megcsinálunk helyette egy dolgot, és nem is emlékeztetjük, akkor elkényeztetjük. Ha azonban bevonjuk őt egy-egy folyamatba, például mi öltöztetjük, de hagyjuk, hogy ő válasszon ruhát vagy ő válassza ki, amit a táskába kell rakni, de mi tesszük bele, akkor segítjük őt. A szabályok közös felállítása és azok megbeszélése vagy a gyermekben való bizalom — hogy meg tudja tenni, hagyjuk őt gyakorlatot szerezni — segítői az önállósodásnak.

Érdemes már egészen kicsi kortól támogatnunk a gyermeket a próbálkozásaiban, így már korán kialakul benne a kezdeményezőkészség. Ám ha ezeket a szárnypróbálgatásokat negatívan értékeljük vagy elutasítjuk, akkor bűntudatot fog érezni saját szükségletei és vágyai miatt, kevésbé lesz önálló, és bizonytalanná válik a döntéshelyzetekben. Az önállóságra nevelés azt jelenti, hogy elengedjük magunktól a gyermeket, és hagyjuk kísérletezni, hibázni. Igen, hibázni. Nem óvhatjuk meg őt a csalódásoktól, nem csinálhatjuk meg helyette mindig a dolgokat. Sőt, nem adhatunk neki mindig kész tanácsokat sem, sokkal eredményesebb, ha kérdésekkel próbáljuk rávezetni a problémamegoldó gondolkodásra, még akkor is, amikor mi tudjuk a választ, és biztosak vagyunk a helyességében.

Legyünk türelmesek. Gondoljuk át, hogyan segíthetjük őt ebben a folyamatban úgy, hogy ne helyette tegyünk meg dolgokat. Ha például egy fára szeretne felmászni, akkor tiltás helyett inkább menjünk oda hozzá, és magyarázzuk el, mit tegyen, hogy biztonságosan fel- és lejusson. És hagyjuk őt egyedül enni, még ha eleinte maszatol is, vagy hagyjuk próbálkozni az egyedül öltözéssel. Fontos, hogy ilyenkor dicsérjük meg, még akkor is, ha nem tökéletes a végeredmény. Amennyire csak tudunk, legyünk rugalmasak. Ne utasítsuk őt el rögtön azzal, hogy te is meg tudod csinálni. Ráadásul, mint minden új dolog bevezetése, ez is fokozatosságot igényel.

Legelőször vizsgáljuk meg saját magunkat. Számunkra is fontos önismereti felismeréséket és fejlődési lehetőségeket tartogat ez a helyzet. Nehéz megélni, hogy a gyermekünknek már nincs akkora szüksége ránk, mint korábban. Olykor fenyegető érzés a féltésünkön túllépni, és önállóságot engedni valakinek, aki mindeddig ki volt szolgáltatva nekünk. Eleinte az is jó, ha hagyjuk őt döntéseket hozni. Ha önállóságra akarjuk szoktatni, nem mulaszthatunk el egyetlen alkalmat sem, hogy ő maga küzdjön meg a feladattal. Ha kudarcot vall, tippeket is adhatunk, hogyan csinálja, de ne nagyítsuk fel, ne is bagatellizáljuk el a kudarc érzését benne, és ne tagadjuk le — az empátia a legtöbb, amit adhatunk. Ezzel tovább motiválhatjuk őt a siker felé. Kerüljük a kritika megfogalmazását, különösen mások jelenlétében. Még azokat a dolgokat se erőltessük, amelyekben szerintünk már önállónak kellene lennie, bízzuk rá, mikor áll készen. Így az lesz a benyomása, hogy bízunk benne, és nem nyomasztják majd az elvárásaink.

Vannak készségek, melyeket nekünk kell megtanítanunk neki: tisztálkodás, öltözködés, főzés, egyes házimunkák elvégzése, közlekedés stb. Mindezt a megfelelő életkori lehetőségekhez igazítva. Adjuk meg neki azt a szabadságot, amelyet a biztonságot nyújtó szabályok és korlátok között megtapasztalhat, hogy teret kapjon a felfedezésre és az új ismeretek elsajátítására, a sikerre és a kudarcra.

A tudatos példamutatásra az önállósodás útján is nagy szükség van, hiszen hogyan tudnánk megtanítani neki bármi olyat, amit mi magunk sem úgy csinálunk, ahogy tőle szeretnénk elvárni. A legjobb példa, melyet adni tudunk a gyereknek, az, ha mi magunk is önállóak és felelősségteljesek vagyunk. Ne feledjük, a cél nem az, hogy minél kevesebb dolgot kelljen a gyerek helyett elvégezni, hanem az, hogy felnőttként elég önbizalma legyen ahhoz, hogy képes legyen megállni a saját lábán.