Seperc alatt a legkisebb, szemétnek hitt alapanyagból is képes valami hasznosat alkotni. Ma már nyugdíjasként ugyan, szolidabb tempóban, de továbbra is űzi a mesterséget. Munkáival igyekszik, ahogy ő mondaná, a tisztelt kuncsaft igényeit becsülettel kiszolgálni. Beszélgetésünk kezdetén felidézte, hogyan találkozott a kovácsmesterséggel.

— Itt születtem Moholon, 1941-ben. Telt-múlt az idő, négyen voltunk testvérek, abban az időben szegényesen éltünk. Édesapám hétéves korában elállt szolgálni gazdákhoz, hogy legyen mit enniük, később lett 2,5 lánc földje, abból nevelt fel minket. Én voltam a legidősebb, tizennégy éves múltam, amikor adódott az alkalom. Akkor még, az ’50-es években, virágzott a kisipar. Majdnem minden sarkon kovács, bognár és egyéb szolgáltatók műhelye volt, megszerettem a kalapálást, így lettem kovács. 1956-ban mentem el inasnak, 1960-ban lediplomáztam, 1964-ben ki tudtam nyitni a saját kisipari műhelyemet. Manapság is dolgozgatok egy kicsit, ha megtisztelnek azzal, hogy elhozzák a törött fejszét, baltát, tönkrement ásót vagy egyéb kerti szerszámokat. Nagyobb munkákat már nem vállalok, de úgy gondolom, mindent meg lehet javítani, nem kell mindig újat venni. Ha az úton a ló elvesztette a patkóját, abból is tudtam valamit csinálni, például egy sarokvasat, ácskapcsot vagy parasztkocsihoz kerékszöget. A talált anyagot fel kell dolgozni, nem muszáj pénzt befektetni a drága anyagba, ezért szép az én munkám. A kovácsszakmában nincs végleges, mindent újra fel lehet használni, egy 4,5 cm-es anyagból már tudok tárgyat készíteni.

* A régi időkhöz képest miben változott a mesterség?

— Mi, kovácsok a földművesember segítőtársai vagyunk, amire a háztáján szükség volt, mi el tudtuk készíteni, meg tudtuk javítani. Ma már a traktorok felváltották a lovakat, én még a parasztkocsik javítását tanultam, melyekből mára virágtartók lettek. Minden átalakult, de úgy érzem, csak volna erre a szakmára szükség. Mi még máshogy tanultunk mindent, akkoriban nem volt ennyi gépezet, szabad kézzel kellett sok mindent csinálni. Nem úgy volt, hogy beprogramoztam a gépet, és megcsinálja helyettem, hanem egyedi darabokat gyártottunk. Nemrég bejött hozzánk a kínai áru, megveszik a különböző vastagságú csavarokat, azokat méretre vágják, meg van oldva, a kovácsra nincs is szükség. Hiába tanulok, hiába várom a tisztelt kuncsaftot, ha nem nyitják rám az ajtót. Adódnak ugyan javítások, de abból családot eltartani nem lehet, ez az igazság, manapság ezt éljük. Régen az állam se segített minket vissza nem térítendő támogatásokkal, amikor dolgozni kezdtem, egy kalapácsom se volt, mely az én tulajdonom lett volna, később, ahogy pénzt kerestem, úgy vettem a szerszámokat. Legtöbben az olcsó árut veszik, mely addig jó, míg kipróbálod, vagy esetleg kibír néhány hetet, nem azt nézik, hogy egy kicsit többet költsenek a minőségre. Nem tudom, mire visz ez a helyzet, de mi megöregedtünk, ebben a rohanó világban senki sem akarja piszkos kézzel megkeresni a kenyerét, mindenki a könnyebb módon szeretné. A nagyvállalatok kiszorítottak minket, kisiparosokat, nekünk sokkal többet kell valamivel dolgozni, mint annak, aki lenyom egy pedált, és kiesik a gépből 10 darab. Mi hétfő, szerda és péntek délután jártunk az inasiskolába, de reggel 5-kor már a műhelyben kellett lenni, míg delet nem ütött a harang. Az inasiskolába 1 órára mentünk Adára. Biciklim se volt, gyalogoltam, meg kellett szenvedni a diplomáért. Fogtuk a darab kenyeret, a hónunk alá csaptuk, és trappoltunk az iskolába. A házunkban még villanyáram se volt, petróleumlámpa mellett tanultunk. Régen a kovács univerzális volt ezen a tájon, hiszen a lovat is meg kellett tudni patkolni, de a javításhoz és az új dolgok elkészítéséhez is érteni kellett.

* Hogy látja a szakma jövőjét, van utánpótlás?

— Nincs, az utóbbi harminc évben senki sem jelentkezett, hogy szeretné megtanulni a kovácsszakmát. Úgy tudom, nincs erre a mesterségre iskola, melyet el lehetne végezni. A fiam is kitanulta a kovácsszakmát, de kiment Németországba. Mintha azt hallanám, hogy újabban elkezdtek foglalkozni ezzel, észrevenni, hogy hiányzik a javítószakma. Egy bökkenő van, hogy nincs kitől tanulni. Még úgy érzem, ma-holnap el tudom mesélni, meg tudom mutatni a szakma sok csínját-bínját, ezer fortélyát. Szeretni kell a szakmát, és próbálgatni, ha nincs kitől elsajátítani. Nekünk nagy segítség volt, hogy volt tanítómesterünk. Egy szál vasból nagyon sok mindent el lehet készíteni, amire épp szükségünk van. Ismerni kell az anyag szerkezetét, különböző fémtípusok vannak, tudni kell, milyen hőfokra lehet felmelegíteni, vagy miként kell lehűteni. Ha nem ismerem fel az anyagot, levágok egy kis darabot, felmelegítem, és megpróbálom vízbe nyomni, ha acél, az rögtön elpattan, viszont ha olajban hűtöm, nem pattan szét. Az életben már sok mindent csináltam, kiállításokon is voltam, kinyílott rózsát is készítettem fémből. Ha egy kovács ért hozzá, akkor amit kigondol, azt le is tudja gyártani. A megboldogult mesterem mindig azt mondta, a szemed előtt kell hogy legyen annak a képe, amit csinálni akarsz, másképp ne is kezdj hozzá.

* Úgy tudom, évekig tűzoltóként is dolgozott. Miért tartotta fontosnak, hogy ezzel is foglalkozzon?

— 1959-ben léptem be az önkéntes tűzoltó testületbe. Sok éven át voltam vezető, titkár, pénztáros, a fúvószenekarban is muzsikáltam. Az iskolában tartottam tűzvédelmi előadást. Úgy tanultam, amikor a felebarátunk bajban van, nem pénzért, hanem ingyen rohanunk a segítségére, hogy megmentsük. Azt vallom, az emberekbe nem belerúgni kell, hanem felkarolni őket, és segítséget nyújtani nekik. Jó lenne, ha ezt vallaná minden ember, amit nekem a szívem diktál.

* Mit mondana, hogyan ösztönözné azokat, akiket érdekel a kovácsmesterség, hogyan induljanak el az úton?

— Manapság sok segítséget kaphatnak az internetről, de nem elég látni, tudni is kell elkészíteni. Aki ezt szeretné, annak be kell piszkolnia a kezét. Ezt a szakmát is szeretni kell, mint bármelyik másikat, mindnek megvan a szépsége és a hátránya. Amikor én inas voltam, a műhely ablakpárkányán volt a csiszológép, melyet kézzel hajtottunk, nem volt fúrógépünk se, aztán jött a technika. Hajnali 4-kor már fújtattuk a tüzet, jöttek a parasztkocsik, hozták a mezőről a termést, a kocsiról leesett a ráf, azt ki kellett javítani, a kovács helyrehozta, és ment az élet tovább. Akkor még colostok sem volt, csak madzag, kréta és körző, így mértünk. Nulláról kezdtük, amit kerestünk pénzt, azt megbecsültük, és vigyáztunk, mire költjük. Ha nulláról kezded, mint én, hogy semmid nincs, csak a mesterem műhelye, amit béreltem, akkor nincs mese, csinálni kell, és szeretni! Jobb tisztességesen megkeresni a kenyeret, mint várni a mannát. A becsületességtől, tisztességtől nem kell félni, és ha dolgozik az ember, halad is előre.