Ezek a tényezők a maguk módján mind rányomják bélyegüket a mezőgazdaságban elterjedt gazdálkodási modellekre, több-kevesebb kárt okozva környezetünknek és az itt élő embereknek, nem utolsósorban az eljövendő generációknak. Miben is nyilvánul meg az iparszerű, a fenntartható és az ökológiai mezőgazdálkodási rendszer megjelenési formája, milyen jövőképet fest a fogyasztók és a bennünket körülvevő természet számára?

Elmondható, hogy a II. világháború után Európa, de szűkebb környezetünk is hadat üzent a nem igazán hatékony tradicionális mezőgazdasági termelésnek. A világháború okozta élelmiszerhiány megkövetelte a termelékenység növelését és a mezőgazdasági termelés modernizálását. A modernizáció mindenekelőtt a gazdaságok piac felé fordítását és az olyan új technológiák bevezetését hozta, amelyekhez a szükséges gépeket, a szaporítóanyagokat, a termésfokozókat, a kórokozók és a gyomok elleni védőanyagokat nagyban lehetett beszerezni, és a megvásárlásukat piaci értékesítésekből lehetett fedezni. Az egyre több befektetést igénylő termelés mind magasabb szintre tornászta a piaci értékesítés növelésének kényszerét. Ahhoz, hogy a gazdálkodó viszonylag korán áttérjen a legújabb technológiára, tőkeigényes beruházásra volt szüksége, melyet csak hitelek felvételével tudott finanszírozni, viszont a hitelek visszafizetését csak még nagyobb termeléssel tudta megoldani. Az így kialakult körfogás egyfajta „technológiai mókuskerékként” működött, aki belépett, nem állhatott meg, csak előre mehetett.

Csipak Viktor felvétele

Az iparszerű termelés megpróbálja szabályozni a növények növekedését. Hiszen ha azok „nyakra-főre” teremnek, nem lehet időzíteni és hatékonyan gépesíteni a különféle munkafolyamatokat. Ehhez új, intenzív fajták szükségesek, és olyan növekedésserkentők, amelyekkel szabályozható a növény életciklusa, valamint olyan gépek is, amelyekkel egyszerre nagy tömegű termést lehet kíméletesen betakarítani. Nem érdemes kétszer-háromszor a földre menni, és mindig csak az éppen érett termést betakarítani, el kell érni, hogy valamennyi növény (paradicsom, búza, szőlő stb.) egyszerre és ugyanolyan mértékben érjen be. Mindez eltérő időben jelent meg az európai kontinensen, Nyugaton előbb, nálunk csak a rendszerváltás után. De mostanra nagyjából mindenhol ez a helyzet. Ezt az állapotot csak még fokozza az éllettér és a megmunkálható területek állandó csökkenése meg a világ összlakosságának állandó növekedése. A mezőgazdaság feladata ma: költséghatékonyan egyre kisebb területen egyre többet termelni. Úgy tűnik, ennek soha nem lesz vége… Ám mint mindig, az emberiség megtalálja a válaszokat az égető problémákra. Új, alternatív megoldások és termelési módok jelentek meg az agráriumban. A fenntartható gazdálkodási mód lényegében átmenet az iparszerű és az ökológiai gazdálkodás között. A fenntarthatóság fogalom 1987-ben indult útjára, amikor is az ENSZ ekképp határozta meg a lényegét: olyan életmód, termelési forma, gazdálkodás, amely anélkül elégíti ki az emberek szükségleteit, hogy szennyezné a környezetet, és maradandó károkat okozna az élővilágban. Mivel összetett jelenségről van szó, a fenntarthatóság csak a gazdasági, a társadalmi és a környezeti értékek összehangolásával valósítható meg.

Csipak Viktor felvétele

Ezzel párhuzamosan egy lényegében teljesen más termelési forma is kialakult az agráriumban: az organikus, vagyis a biotermelés, mely az iparszerű gazdálkodás elleni reakcióként kelt életre. Fontosnak tartja a megújuló (természetes) erőforrásokat és a visszaforgatást, ezért például a melléktermékekben található tápanyagokat visszajuttatja a talajba. Ahol állatokat is tartanak, ott a hústermelést az állatjólét szempontjai szabályozzák. Az organikus gazdálkodás tiszteli a környezeti rendszereket. Az organikus gazdálkodó is küzd a növényi és az állati betegségek ellen, de kerüli a szintetikus peszticidek, herbicidek, műtrágyák, növekedési hormonok, antibiotikumok vagy a génmanipuláció alkalmazását. Az organikus gazdálkodók a vegyszerek helyett olyan technikákat alkalmaznak, amelyek segítenek az ökoszisztéma fennmaradásában, és csökkentik a kibocsátást.

Ez kezdetben elsősorban a gazdálkodók önellátó tevékenysége volt, illetve a termelő és a vásárló közti személyes ismeretség és bizalom alapján szerveződő piacozás jellemezte. (Ekkor sok hasonlóságot mutatott a hagyományos, paraszti típusú gazdálkodással.) Az idők során direkt marketing helyett egyre nagyobb mértékben támaszkodott a kereskedelmi szerveződésekre. Ez nem is képzelhető el másként, ha figyelembe vesszük, hogy például Dániában a tej csaknem 10 százaléka, Ausztriában a tojás 10-15 százaléka bioeredetű. Ezek már olyan jelentős volumenek, amelyek szervezett, sőt nemzetközi szinten szervezett kereskedelmi láncokat feltételeznek. A biotermelés a fejlett országokban jelentős részben piacorientált és jól szervezett.

A biotermelés technológiája az elmúlt egy-két évtized alatt jelentős változáson ment át. A kezdetben a kézművesek gondosságát és szinte már misztikus elkötelezettséget igénylő tevékenység mára szerény mértékben gépesítetté vált. A technológia betartását olyan új kutatási eredmények segítik, amelyek a kiskertekben, a fóliákban bizonyítva eredményességüket (fürkészdarazsak, katicabogarak, ragadozó atkák) mára kezdenek a szabadtéri, akár nagyobb táblákon is terjedni. Így például a károkozók elleni küzdelem természetes segítőinek (rovarokat károsító paraziták, rovarbetegségeket okozó vírusok, baktériumok, gombák) szántóföldi kultúrákban való alkalmazása egyre elterjedtebbé válik.