Ezért intimitás nem létezhet bizalom nélkül. A teljes kitárulkozáshoz, az igazi testi-lelki meztelenséghez pedig mély bizalom kell. No de kiben bízhatunk meg? Önmagunk vállalása kockázat. Életünk kezdetén ez még korántsem akkora gond, mint akkor, amikor a kapcsolódás más emberekkel történik (igaz, az érzelmi kötődés kialakulásának hiánya már korán megmutatkozó veszteségekkel, változásokkal járhat). S az ősbizalom is kialakul az első életévünk végére, legfeljebb hároméves korunkra — vagy marad helyette a bizalom hiánya. Ez utóbbi esetén vagy az elkerülhetetlen csalódások után bizony nagy bátorság kell ahhoz, hogy a korábbi tapasztalatokkal szemben beengedjük a másik embert a lényünk legmélyére. Hiszen ha közel engedünk valakit, sérülékennyé és sebezhetővé válunk. Ezt némileg feloldhatja az a tudat vagy felismerés, hogy nem függünk a másiktól, és nem ő a személyes boldogságunk egyetlen feltétele.

A kapcsolatokban az egyetértés az elején sokkal inkább jellemző, ám idővel megjelenhetnek azok a kérdések is, amelyekről a két fél eltérően gondolkodik. Elfogadni a másikat ezekben a szituációkban is csak az intimitás meglétével lehetséges. Fontos, hogy megértsük, vannak, akik nagyon sok időt töltenek együtt, az intimitás foka mégsem az együtt töltött órák számában mérhető. Egy stabil kapcsolatban a közelség akkor is jelen van, ha fizikailag csak keveset vagy ritkán van együtt a pár. Azaz nem kell szimbiózisban élni ahhoz, hogy biztonságban tudjuk magunkat. Az intim kapcsolat az, amelyben őszintén az lehetek, aki valójában vagyok. Ez egyúttal meghittség és közvetlenség — bensőséges viszony, melyhez kapcsolódásra van szükség.

Az intimitás nehézségeit sokan a bizalomvesztésben, csalódásban, túl sok stresszben, szégyenben vagy éppen időhiányban látják. De a személyiségünkből és a személyiségfejlődésünkből fakadó gondok is, mint a szeretethiány, a figyelem hiánya, a türelmetlenség vagy éppen a közösségi média és a pornó is veszélyeztetik az intimitást. (Ma már szexrobotokat bérelhetünk, és két kattintás által virtuális szexpartnereket érünk el.)

Amikor egy pár érzelmileg és fizikailag eltávolodik egymástól, az a párkapcsolat zavarát jelzi. Ez akkor is előfordul, ha a társak már régóta együtt vannak, vagy amikor a heves érzelmeket felváltja az összetartozás élménye. Ha ez sértettséghez és párkapcsolati játszmákhoz vezet (szeretetmegvonás, büntető hallgatásba merülés/durcáskodás, titkolózás, bosszantás), gyakran megjelenik a szexualitás csökkenése vagy eltűnése, a féltékenység, a partner elköteleződéséhez kapcsolódó bizonytalanság, a sebző veszekedések stb. E mögött persze rejtezhet családalapítással kapcsolatos félelem vagy akár a rossz, saját, családi minta. Sokszor éppen a gyermekkel kapcsolatos tennivalók miatt maradnak el a közös programok, a szülők már alig beszélgetnek egymással, illetve csak a mély érzelmeket nélkülöző interakciók maradnak meg, elhallgatják az egyéni gondokat, külső kapcsolatokban keresnek izgalmat/nyugalmat, s olykor különköltöznek egymástól, vagy el is válnak.

Vészjósló jel lehet, ha elveszítjük énazonosságunkat, vagyis amikor azt éljük meg, hogy teljesen átalakultunk: már nem nevetünk, elhanyagoljuk magunkat, megcsappannak a társas kapcsolataink, túlságosan a gyerek(ek) felé fordulunk, stb. Leginkább a férj/feleség, illetve a férfi/nő szerepünket veszítjük el egymás szemében — és később általánosságban is. Ha a külvilágban vagy más szerepekben találjuk meg a kiutat — azaz kompenzálunk —, van úgy, hogy annyira sikeresek leszünk bennük, hogy eltűnik az újrakapcsolódás igénye. A pár kapcsolata kihűl, kiürül, de a gyermekek miatt mégis együtt kell maradni. Ám ha egy kapcsolat elfárad, nem feltétlenül ér véget.

A megoldás vagy az újraközeledés mankója lehet ilyenkor a párterápia, mely során előkerülhetnek az addig rejtett gondok, és mely egyúttal olyan körülményt teremt ehhez, amelyben a megoldások megtalálása válik fontossá. S mivel az intimitás nem lehetséges érzelmek kifejezése nélkül, az egyik cél az, hogy ezt elsajátítsuk, megtanuljuk. Ilyenkor egymás hibáztatása nélkül keresünk fejleszthető területeket, mellette pedig nyitott és empatikus kommunikációt gyakorlunk. A kezdeti izgalom után az érzelmi intimitás, vagyis a másikra való ráhangolódás lesz a kapcsolati ragasztó, az összetartó erő. Érdemes eleinte csak apró aggodalmakat megosztani, hiszen csak lassan lehet újra egyensúlyba hozni a kapcsolatot, melyben mindketten nyitottak, és megosztják érzelmi életüket a másikkal. Próbálkozhatunk közös élmények beemelésével, mint az együtt étkezések, filmnézések, séták, kirándulások, romantikus utazások kettesben. És ha érzelmileg tudunk egymáshoz kapcsolódni, akkor fizikailag is sikerülni fog, amibe a hálószobán kívüli érintések is beletartoznak: ölelés, simítás, puszik, érintések vagy a bújás, mely oxitocint, egész egyszerűen szeretethormont termel a testünkben.

Egyéni szinten arra érdemes odafigyelnünk, hogyan hat ránk a másik ember, a társunk, ehhez pedig hagyni kell, hogy hasson ránk. Így mi magunk — az érzelmeinkkel együtt — elérhetővé válunk a másiknak. Vizsgáljuk meg, miben alkalmazkodunk partnerünkhöz és ő miben alkalmazkodik hozzánk. A válaszainkat, felmerülő gondolatainkat akár papírra is vethetjük.

Az adás-kapás egyensúlyának megbillenése esetén érdemes elgondolkodnunk, honnan ered az a késztetésünk, hogy mi magunk többet tegyünk bele a kapcsolatba, mint a párunk, vagy a másik oldalról: mi gátol bennünket abban, hogy a másiknak megadjuk azt, amire vágyik? Egy külső ember akkor segíthet, ha az említett témákról szóló beszélgetések megfeneklenek.