Fujkin István munka közben

Fujkin István képzőművész 1953. július 29-én született Horgoson. Művészete különféle stílusokra épül, mégis teljesen egyedi, ahogyan a zenei világ nála a techno-szürrealista átlényegülés következtében képzőművészetté válik. 1974 óta dolgozik hivatalosan a vizuális művészetek területén. 1985-ben alapító tagja volt a máig is működő Q-csoportnak. 1985-től készített képregényeket a jugoszláviai Rock Magazine számára. A Lézer Színház látványtervezőjeként 1990-ben települt át Magyarországra. Kidolgozta a multivíziós panorámavetítés új módszerét, s lemezborítókat, illusztrációkat, címlapgrafikákat tervezett. Az ő nevéhez fűződik az egy-, illetve többoldalas szöveg nélküli képregény meghonosítása Magyarországon. Az 1993-as nyíregyházi országos képregény-alkotói találkozón megválasztották az év képregény-rajzolójának. 1997-ben Torontóban telepedett le, ahol 2001-ig Rófusz Ferenc Super Fly Films animációs stúdiójánál dolgozott karaktertervezőként. Közben a torontói Hungarian Life hetilap karikatúrarovatának rajzolója volt, és a magyar nyelvű Pythagoras Füzetek irodalmi magazin művészeti vezetőjeként dolgozott. Életének egyik legérettebb gyümölcse a Kék bagoly c. képsorozat. Az indián kultúra számos eleme, eszköze, spiritualitása, az indián csoportok történelme, zenei hagyománya mélyen megérintették a lelkét, és szárnyat adtak képzeletének. Különösen az indián származású Robbie Robertson rockzenész alkotásai voltak nagy hatással rá. Művei hidat képeznek a nyugati kultúra és az indián hagyományok megértése és megértetése között. Képein átüt a megrendítő tisztelet és a mindenek fölötti szeretet egy több évezredes hagyomány és életforma iránt.
- Hogyan és mikor alakult ki Önben a képzőművészet iránti szeretet?
- Azt hiszem, ez a szeretet velem született - kezdi a beszélgetést Fujkin István. - Gyermekkoromban a rajzolást főleg játéknak fogtam fel. Ugyanúgy rajzoltam, mint a többi gyerek, legfeljebb úgy éreztem, hogy egy kicsit ügyesebben és valamivel többet. Akkoriban nem gondoltam, hogy ebből hivatás lesz. Az elemi iskolában már érlelődött bennem, hogy izgalmas lenne képzőművészettel foglalkozni a későbbiekben, 1974 körül pedig teljes meggyőződéssel vallottam, hogy csakis ezzel érdemes foglalkoznom.
- Melyik művészeti irányzat áll Önhöz a legközelebb?
- A szürrealizmus Dali által képviselt része, ahol a formák meseszerű, álomszerű átalakulásban vannak, technikailag azonban aprólékosan kidolgozottak, átgondoltak, megkomponáltak. A magam részéről mindezt továbbfejlesztettem, hozzáadtam mindazt, ami bennem van. A későbbiekben következett a zenének az ábrázolása, amiben jelen volt az örök új keresése, s Kanadában újszerű dologként inspiráltam az embereket az indián zene újbóli fölfedezésére. Ez egy fordulatot hozott, hiszen az indián zene egy teljesen más hang-, szín- és érzésvilágot tartalmaz. Nem a hős indián jelleme ragadott meg, hanem az a tény, hogy bizonyos dolgokat mi is ugyanúgy éltünk át, mint ők. Itt, a Délvidéken, mi is a saját földünkön vagyunk, de valamilyen módon idegenek, megtűrtek. Úgy éreztem, nem szemlélőként tudom körbejárni ezt a témát, hiszen, amit ők megéltek, annak egy részét mi is megéltük. Nem hős harcosokat ábrázoltam, hanem a tárgyaikon keresztül beszélek róluk, a szertartási pipán, a pajzson, a harci zászlóikon keresztül próbálom elmondani mindazt, ami érint. A spirituális tárgyaikat a magam nyelvén áthangszerelem. A zene által visszajön az a spirituális érzés, az a lelkiség, amit ezek a tárgyak jelentenek és képviselnek.
- Hogyan került Kanadába?
- Magyarországon sokféleképpen festenek hangszert, de ezzel a metamorfózissal, ami egy adott madár anatómiájának pontosan megfelel, s hangszerekből épül fel, nem foglalkozik senki. Éreztem, hogy ebből világszám lehet, de mindezt Magyarországon nem lehet véghez vinni. A baráti társaságból egy házaspár épp Kanadába készült költözni, s először csak poénból rávágtam, hogy odamegyek én is. Amikor leléptem a repülőről, az volt az érzésem, hogy hazajöttem. Gyakran felmerül a honvágy kérdése, s akkor én a borostyánt hozom fel példának, ami egy alapgyökérből indul, s ahova odakapaszkodik, ott is gyökeret ereszt. Ha Horgoson vagyok, akkor azt mondom, itthon vagyok, Magyarországon otthon, Kanada pedig az otthon-otthon.
- Most éppen min dolgozik?
- Tavaly ősszel Horgoson mutattuk be az eddigi munkásságomat összefoglaló képzőművészeti albumomat, s akkor megállapodtunk, hogy valami tartósat készítek az éppen felújítás alatt levő horgosi művelődési ház számára. Hosszabb ideje bennem volt a gólyának szoborként való megformálása. Az egyik gólya nagy része már elkészült, júniusban jövök újra, akkor befejezem, és kiöntjük.
- Kanadában a Metronóm Kanada Múzeum arculatának kialakításával foglalkozik.
- Torontóban, a tóparton, a város szívében egy régi silót építenek át zenei múzeummá. Az épület bejáratánál két méter magas Argosz (százszemű őr) fogadja majd a látogatókat. A Serendipity Szobor Parkba és játszótérre látványos és a maguk nemében egyedi zenei szobrokat terveztem. A silók emeletekké lesznek átépítve, s a múzeum központjában az ötemeletes szoborkompozícióm kap helyet. Az alkotás két részből áll, a három emelet magasságú zenei totemoszlopból, valamint az oszlop fölött két emelet magasságban függő szobrokból. A totemoszlop a hagyományos indián formákat követi, az alkotáson a zenei elemek, hangszerek dominálnak. A Metronóm Kanada tetőteraszán a Rapszódia étterem foglal majd helyet.
- Mondana-e néhány szót a további terveiről?
- A Metronóm építése két-három évre biztosan leköt. Január első felében befejeztem az indián ciklust, egy önálló, huszonegy nagy méretű képből álló kiállítás mozgatása az egyik legfrissebb tervem. Sztevánovity Zorán decemberben megrendezésre kerülő koncertjének négy dalához látványt készítek, tehát a klipeket képenként megrajzolom. Új lemezének a bemutatója alkalmával tervezünk egy Best off-szerű anyagot kiadni, ami a megrajzolt dalok munkacímet viseli egyelőre, tehát a dalokat megrajzolom képregény formájában. A képregény úgy értendő, mint a képek összeolvasása egy szöveg nélküli képregényben - fejezte be a beszélgetést Fujkin István.