home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Az én képem az az énképem?
Pap Ágota pszichológus
2021.06.09.
LXXVI. évf. 22. szám
Az én képem az az énképem?

Gyakran nehéz magunkat objektíven látni, értelmezni azt, mit miért teszünk, miért viselkedünk úgy, ahogy viselkedünk, stb. Ahhoz, hogy tisztában legyünk a valódi énünkkel, hosszú önismereti út vezet. De mi is az az énkép?

Az énkép valójában az önmagunkról kialakított mentális kép, mely már hosszabb időn át állandósult. Ezt az énképet mások is megtapasztalhatják velünk kapcsolatban, vagyis mások is megélnek bennünket valahogyan. Igaz, van az úgy, hogy magunkat másképp látjuk, mint ahogy mások bennünket.

„Abban, hogy az idealizált énképünk elérhető távolságra legyen az aktuális énképünktől, hatalmas szerepe van az önismeretnek: a személynek reális képe van saját személyiségéről, határairól, lehetőségeiről, motivációiról, helyesen ítéli meg szerepét társas kapcsolataiban.”

Az énképpel kapcsolatos kérdések — mint: Kövér vagyok? Jó ember vagyok? Elég érett vagyok? — rendszerint a kamaszkorban kapnak igazán nagy szerepet, noha születésünktől jelen vannak, s olyan is van, akit egész életében nem hagynak nyugodni. Másrészt a rólunk szóló információk egy része közvetlenül nem hozzáférhető mások számára, mint például az, hogy egy-egy tettet milyen szándékkal követtünk el. Elkülöníthetjük az én két oldalát: azt, ahogyan megéljük magunkat, és azt az énképet, ahogyan saját magunkra tekintünk.

Az önmagunkról alkotott pozitív képet az énvédő torzítások is segítik, mint például amikor nálunk valamilyen szempontból rosszabb helyzetben lévőkkel hasonlítjuk magunkat össze. Ezzel együtt a korábban kialakított énkép fenntartására is törekszünk. Amikor elfogadjuk önmagunkat, akkor az az önértékelésünket is erősítheti. Pontosabban: minél közelebb kerülünk az idealizált énünkhöz, annál jobb és pozitívabb az önértékelésünk, és fordítva: minél távolabb állunk attól, akivé válni szeretnénk, annál alacsonyabb az önértékelésünk. Arra pedig, hogy milyennek értékeljük magunkat, nagy hatással van a tanulmányi/munkahelyi, kapcsolati stb. teljesítményünk is. Carl Ransom Rogers pszichológus az idealizált és az aktuális énkép közötti kis eltérést tartotta a legjelentősebb hajtóerőnek az önmegvalósítás útján. Szerinte az énkép optimális fejlődéséhez a gyermeknek feltétel nélküli, pozitív elfogadásban kellene részesülnie, s így teljességében kibontakozhatnak a benne rejlő képességek.

Az énkép kialakulása hosszú folyamat. Az önfelismeréssel kezdődik, melyet a viselkedéssel, tulajdonságokkal való önjellemzés, végül pedig az érzelmekkel gazdagított önjellemzés követ. A három-négy év körüli gyermekek irreálisan pozitív énképe az iskoláskorra egy kissé mérséklődik, ekkor már nyelvileg is ügyesebbek az önértékelés terén — vagyis önmaguk jellemzése belső megélésből fakad, és kevésbé a külső visszajelzésekből.

Az énfogalom három alkotóelemből áll: az énideálból, az énképből és az önbecsülésből. Az énfogalom az egyéni tulajdonságokon kívül magában foglalja a személy társas identitását, szerepeit és a nemi identitását is. Az énideál egy olyan elképzelt személy, amilyenek lenni szeretnénk, az énkép — ahogyan azt korábban is írtam — azt fejezi ki, milyenek vagyunk, és milyennek tartjuk magunkat. Az önbecsülés pedig leginkább az önszeretettel azonosítható, mely az énideál és az énkép közötti távolságtól, illetve az odajutás esélyeitől függ. Az önbecsülés két összetevője az önelfogadás és az önbizalom. Az önelfogadás önmagunk minősítés nélküli elfogadása. A pozitív önelfogadást elősegíti, ha a szülők elvárásai nem túl nagyok gyermekeikkel szemben, és az is, ha a gyermek jelentősebb kockázat nélkül követhet el hibákat. Az önbizalom az egyén belső megélése, hogy mennyire mer saját erejében, kompetenciájában stb. hinni.

Az énkép kialakulásában a saját, önálló kezdeményezéseinken kívül fontos szerepe van a szociális környezet (szülők, pedagógusok, barátok) visszajelzéseinek és a kortárskapcsolatokban megtapasztalt összehasonlításoknak is. És noha az énkép stabilitásra törekszik, a tapasztalatok hatására mégis folyamatosan változik.

„Amikor elfogadjuk önmagunkat, akkor az az önértékelésünket is erősítheti. Pontosabban: minél közelebb kerülünk az idealizált énünkhöz, annál jobb és pozitívabb az önértékelésünk, és fordítva, minél távolabb állunk attól, akivé válni szeretnénk, annál alacsonyabb az önértékelésünk.”    

A negatív énképpel bíró tanulók például saját képességeiket, jó adottságaikat gyengébbnek értékelik, és általában kudarckerülők, nem szeretik a versenyhelyzetet. Emellett a pozitív tanulási énkép kialakításában a tanári visszajelzéseknek felbecsülhetetlen szerepük van.

Abban, hogy az idealizált énképünk elérhető távolságra legyen az aktuális énképünktől, hatalmas szerepe van az önismeretnek: a személynek reális képe van saját személyiségéről, határairól, lehetőségeiről, motivációiról, helyesen ítéli meg szerepét társas kapcsolataiban, stb. Az önismeretet pedig az énképhez hasonlóan a környezet visszajelzései és az önmegfigyelés alakítja. Gyakran hajlamosak vagyunk néhány tulajdonságunkat felnagyítani, másokat pedig elrejteni vagy jelentéktelennek minősíteni, ezáltal egy irreális kép kialakulását alapozzuk meg, melyben az öncsalás folyamata belső szorongásokhoz vezethet. Vagyis nincs nagyobb lehetőség a valódi énkép kialakulására, mint egy elfogadó közeg — legyen szó gyerekről vagy felnőttről.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..