Testábrázolásának módja egyedien ötvözi a kritikát, a cinikus hangot, egyszersmind a válaszokat is, melyekkel a megnyugváshoz segít. Művészetéről a szabadkai Klein house / social bar & art galleryben február 20-án megnyílt kiállítása kapcsán bővebben is mesélt.

— Az egyetemen az első három év technikai felkészítése után már arra bátorítottak bennünket, hogy találjuk meg a saját hangunkat, és akkor, 2007-ben kezdtem az emberi testre összpontosítani. Számomra a mai nőideál nem felel meg, mert nem találok összhangot a vékony, csontos eszményképpel. Engem pont az érdekel, hogy a női test mitől szenzuális, és miért éppen úgy alkotta meg a természet, mint amilyen. Vagy az, hogy hogyan kerül összhangba a három elem, mely az embert alkotja — a szellemi, az érzelmi és a testi világ —, melyek közül a test a legmegszabottabb. A legtöbb ember gondja az, hogy ezek az alkotóelemek kibillentek az egyensúlyból, így megtalálni önmagadat — az emberek, a szokások és a kultúrák között — még nehezebb. Nálam ez fokozottan érvényes, mert több kultúrában nőttem fel, és be kellett illeszkednem, új helyen kellett újból kreálnom magamat, az életemet, a rutinomat, új nyelvet kellett tanulnom, és újból megtalálnom a helyemet. Ez mind kivetül a műveimre is.

* Amikor saját magadat kerested, próbáltad meg újra felépíteni, akkor mi segített új alapokra helyezni önmagadat?

— Engem nagyon meghatároz az, hogy Bezdánból származom, mert a természetben nőttem fel. Nagyon találékony vagyok, vizuális tanuló, a mai napig nagyon taktilis, vagyis a megélhető tapasztalatra és érintésre fogékony — ezért is van a rajzaimon ez a harmadik dimenzió, mely nagyon fontos része a műveimnek. A tér megélése, a bőr tapinthatósága, hogy a kétdimenziós alapon az ösztöneim által megérzem, milyen lehet azt a darab húst megsimogatni. A pszichológiát is tanulmányoztam, és vannak ideológiák, amelyek nagyon érdekesek számomra. Például Freud elmélete az élet- és halálösztönről, melyek meghatároznak egy embert. Mert e között a két energia között mozgunk egész életünkben. Ez indít meg bennünket, és ez motivál arra, hogy az ember elérje az álmait, mert tudja, hogy nem él örökké, és persze szüksége van a megnyugvásra is. Ugyanez a körforgás játszódik le kicsiben a szexualitásban is, ezeket a ciklikus köröket futjuk az életben újra és újra.

* És közben mindig arra törekszünk, hogy jobb emberek legyünk...

— A családodban, környezetedben megtanult dolgok bezárnak, az új élmények viszont megnyitnak, és mindez valamilyen módon formál.

Az ember olyan, mint egy gyurma: az élet nyomokat hagy rajta. Én hangsúlyozom ezeket a nyomokat, deformációkat rajzolok az emberi testbe, ezáltal „hangosan” kimutatom a lelki jeleket. Szeretnék rámutatni arra, hogy egy ember sem tökéletes, és csak akkor leszel teljes, örömteli lény, ha elfogadod magad olyannak, amilyen vagy, és megtanulsz élni a tökéletlenségeddel.

* De valahol ez a jobbra való törekvés mégis eltorzult, mert egy olyan tökéletességre törekszünk, amelynek sokszor semmi köze a valósághoz — erre is reflektálsz.

— Megvannak az alap férfi és női létezési módok, és hiszek benne, hogy minden lényben mindkettő jelen van — azért is ábrázolok a képeimen sokszor androgynt —, viszont ezek által a torzulások által sokszor elveszítjük az egyensúlyt. Egy férfidomináns közösségben a macsóizmus túl van hangsúlyozva, letiporják a női részüket, és ezáltal valahol elvesznek. Mert minden, amit letiporsz, vagy a szőnyeg alá söpörsz, az valahol egy deformált módon jön elő az életedben. Erre szeretnék utalni, hogy az emberek olyannak szeressék magukat, amilyenek, és találják meg a megértést, a szeretetet saját maguk iránt, mert csakis akkor tudnak javára lenni a környezetüknek. Ugyanez érvényes az egymáshoz való hozzáállásban is: ne legyen ez az állandó kritika és elvárás, hanem egyszerűen létrejöjjön az elfogadás. Hiszen én sem vagyok ideális, és ha józan vagyok, akkor nem várom el ezt a másik embertől sem.

* Konkrétan mi az, amivel szemben kritikát fogalmazol meg?

— Ha megnézed a pop-art képeket, azokon a nőt házimunka végzése közben, a mai reklámokban viszont mint szexuális tárgyat ábrázolják — nekem ebből elegem van. Saját magamon is megtapasztaltam már, hogy ha valamilyen ideálok szerint szépnek tartanak egy nőt, akkor úgy néznek rá, hogy neki már nem lehet agya, mert a kettő együtt nem létezik. Az előítéletek annyira erősek a hétköznapokban, hogy előre eldöntjük valakiről, milyen személyiség, még mielőtt megadtuk volna neki a lehetőséget, hogy bemutatkozzon. Ezért hangsúlyozom ilyen cinikus módon a nemi részt, mely kiszúrja a szemünket, pedig fontos volna mélyebben is megnézni az embert. Sosem teszünk fel kérdéseket a dolgokról, csak elfogadjuk őket, és szinte már normálissá vált az, ami szerintem egyáltalán nem az, hanem valójában egy gond. Ha mi nem szólalunk fel ellene, akkor ezzel megengedjük a reklámiparnak, hogy átformálja az agyunkat, ne legyen saját hangunk, és ne tudjuk megválasztani, mi az, ami nekünk igazából megfelel.

Nikola Tumbas/www.subotica.info felvétele 

* Az agresszió is dominánsan előtérbe kerül a képeiden, például a piros szín által.

— Ez nagyon szimbolikus, mert a piros a vér, a háború, az agresszió, a szexualitás színe, ezek pedig mind nagyon ösztöni elemek, illetve részei az életnek. Könnyen lehet asszociálni. Éppen a miatt az agresszivitás miatt válik az ember teste deformálttá, amelyet a saját testével tesz — operációk, diéták, mesterséges készítmények használata — annak érdekében, hogy műideáloknak megfeleljen. Nálam a piros szín ezt jelenti. Nagyon pici pontokon jelenik meg, szinte nem is látható, de ott van, nagyon erősen, és ez arra ösztökél, hogy figyelj oda azokra a kicsi dolgokra, mert megváltoztatnak.

* Több technikával is dolgozol, és mintha a különböző stílusú képek tematikailag is mások volnának egy kicsit. Mennyire határozza meg nálad a téma a technikát?

— A festmények esetében számomra fontos, hogy a képek életnagyságúak legyenek, és ezáltal azt a benyomást keltsék a nézőben, hogy akit ábrázolnak — akárcsak egy igazi lény, aki a térben testileg is jelen van —, az bárki lehetne a hétköznapokból. A nagy műveimen sosem ábrázolok fejet, mivel egy univerzális emberről, testről beszélek, egy portré viszont megszabja, hogy milyen embertípusról van szó. Ezért nincs háttér sem, hiszen az valójában az elmém kivetülése, ez pedig szintén meghatározná a befogadást.

A vásznon semmit sem tudsz eltakarni. Az a vonal, amelyet egyszer meghúztál, mindig ott lesz, ahogyan a tetteid is nyomot hagynak a személyiségeden, és ezáltal olyanná válik, mint egy mozdulat.

Néha százszor is meghúzom ugyanazt a vonalat, mire megtalálom azt az egyet, amelyet keresek, és amely által valamilyen vibráció, „röntgenlátás” mutatkozik meg a képen. A rajzok máshogy jöttek létre. Évek óta gyűjtöm a ’20-astól a ’70-es évekig terjedő korszak fotográfiáit, de csak később jutott eszembe, hogy felhasználhatnám őket. Volt ugyanis egy időszakom, amikor nem igazán ment a festészet, és új kifejező forrást kerestem. Akkor kezdtem kollázsokat kreálni, és ehhez felhasználtam a nyomtatott fekete-fehér képeket. Hajlítottam, téptem őket, így kaptam ilyen spontán felületeket. Az akvarellképeknél fedeztem fel, hogy a tudatalatti rész nagyon is működik, szépen kifejezésre jut, csak sokszor nem hagyjuk neki, nem vesszük észre, pedig nagyon szépen tudná irányítani az embert, ha odafigyelne rá.

* Gondolod, hogy ha az ember tisztában van a gyengeségeivel, akkor könnyebben fogadja el önmagát, és ez abban is segíthet neki, hogy jobb ember legyen?

— Az ember sohasem csak jó vagy rossz, mindenkiben ott van a kaméleon, hogy megváltozzon. Fontos eleme a képeimnek a gerinc, mely a spirituális elméletek szerint a központunk. Ezt mindig erősen hangsúlyozom, mert a gerinc mentén több arcod is mozoghat, de ez a középpontod, mely Istenhez vezet. Innen állsz összeköttetésben a felsőbbrendű energiával, az univerzummal, haladsz az egyik vagy a másik irányba az alapján, hogy mit találsz fontosnak pillanatnyilag, és mik a döntéseid. Az élet tehát valójában a választásaidról szól, mert ezek szabnak meg mint egyént.

Kattints az alábbi képre, és tekintsd meg a szerző adatlapját is:
Gyurkovics Virág