Amióta gyerekeim vannak, a séta, a szabadidős tevékenységek elmaradhatatlanok, főként, ha nem akarok megbolondulni két kicsivel a négy fal között. Ami viszont dicséretes, hogy miattuk magam is újra felfedeztem a séták varázsát. És mostanában mindig ugyanoda vezet az utunk: a falu végére, ahol a sínek futnak végig, mellettük aszfaltozatlan utacska, és azon mi. Szívdobogva várjuk mindig, hallani-e valahol a vonat sípolását, közeledik-e már, és ha igen, találgatjuk: vajon személyszállító járat lehet, vagy tehervonat? És ha tehervonat, vajon mit visz, és hová? Egyszer még kombájnokat szállító vonatot is elcsíptünk az állomáson, naná, hogy fényképezkedtünk vele! A fiamról a kedvenc fotóim egyike, amikor a vasútállomáson a bakter ráadta a kalapját és a kezébe a táblát, hogy ő várhassa be a vonatot. Lassan a lányom is akkora lesz, hogy róla is lehet majd hasonló fotóm.

A feltétlen szabadság semmihez sem fogható érzése, a suhanó táj, a megnyugtató zakatolás mind-mind benne van a pórusaimban, és úgy tűnik, már a gyerekek is átvették tőlem ezeket az érzéseket. Most már arról álmodozunk, milyen jó lenne, ha néhány éven belül valóban 200 kilométeres óránkénti sebességgel száguldhatnánk a nagyvilágba, és milyen kapukat tár majd ki előttünk ez a lehetőség. Karnyújtásnyi távolságba került a gyorsvasút megnyitása, csak bizakodni tudok, hogy ez a teljes vasúti infrastruktúra felújítását hozza magával, hiszen a falunkban már csoda szépen renoválták a vonatállomást, talán a síneket is rendbe hozzák egyszer…

És akkor megint, mint régen, amikor én még talán tervben sem voltam, meg lehet tenni azt, hogy csak kimegyünk a falu szélére, a vasútállomásra egy bőrönddel, és felszállunk a vonatra, mely közvetlenül elrepít a tengerig.

Erről álmodozom a napfényben, miközben a távolban sípol a vonat.