Nyomtam a féket, csikorogtak a gumik alattunk, de nem tudtuk elkerülni a bajt. Tompa koppanás hallatszott. Amikor sikerült megállnunk, láttuk, hogy a nyúl élettelenül fekszik az úton.

Szomorúan álltuk körül. Tanakodtunk, mitévők legyünk. Tudtuk, hogy be kellene szolgáltatnunk a vadászegyesületbe. Vadveszélyre figyelmeztető tábla azonban nem volt az előző útszakaszon, az autó sem sérült meg, rendőrt sem kellett hívnunk, ezért azt találtuk ki, hogy majd a határon leadjuk a nyulat az állatorvosi szolgálatnak. Később megbántuk ezt az akkor jónak tűnő ötletet, mivel a határon hallani sem akartak róla, főként azért, mert nem volt állatorvosi szolgálatuk. Azt mondták, vigyük ahová akarjuk, csak hozzájuk ne. Visszaindultunk a kis faluba. Odaérve kérdezősködtünk a vadászelnök háza iránt. Meg is találtuk, de nem volt otthon senki, az egész család elutazott ugyanis arra a vadászati kiállításra, amelyre mi is igyekeztünk. Nyulunkkal az állatorvosi rendelő felé vettük az irányt. Ott sem jártunk szerencsével, mivel a doktor éppen tehenet elletett egy tanyán. Azt javasolták, várjuk meg, míg vissza nem tér, de a nyulat semmiképpen se hagyjuk ott. Ekkor már mindannyian mérgesen néztünk erre a kamikaze nyúlra. Komám — aki maga is rutinos vadász — úgy döntött, hogy kibelezi. Így megtisztítva egy talált cipősdobozba rakta, majd betette az autó csomagtartójába. Gondoltuk, a hidegben nem lesz baja, ha majd hazaértünk, kitaláljuk, hogy mi legyen vele. A határon a mi oldalunkon nem nyittatták ki a csomagtartót, a túloldalon meg bevallottuk, hogy van egy öngyilkos nyulunk, melyet a kiállítás után majd visszaviszünk a saját országunkba. A vámos szikrázó szemmel állított ki bennünket a sorból, és nyulastul visszaküldött minket oda, ahonnan jöttünk. Még azt is hozzátette, hogy ezúttal jóindulatú volt velünk! Persze a mi vámosaink sem dicsértek meg bennünket. Mondtam a többieknek, hogy dobjuk ki a nyulat az első konténerbe, és menjünk békével utunkra. „Na azt már nem!” — válaszolta a koma, aki megtisztította. „Most már azért sem!” — azzal betette a dobozt az ülés alá, mondván: oda úgysem néznek be. Megint beálltunk a sorba. A mi vámosaink megkérdezték, eldobtuk-e a nyulat. „Igen” — feleltük, azzal át is engedtek bennünket. Odaát ugyanaz a vámos állt, aki az előbb visszaküldött. Felnyittatta a csomagtér ajtaját, majd fürkészően benézett az utastérbe, és azt kérdezte: „Mi van a dobozban az ülés alatt?”

Másodszor is bánatosan fordultunk vissza. Persze a mi vámosaink sem dicsértek meg bennünket, de láthatóan jót szórakoztak bajunkon. Megint a konténerek felé vettük az irányt. A komám ugrott ki a dobozzal, és pár percre eltűnt a szeméttárolók között. Nemsokára kaján mosollyal az arcán visszaült az autóba, és a határ felé vezényelt indulást. Ott jókat derülve rajtunk kiléptettek bennünket. Odaát pedig már várt ránk a jól ismert vámos. Kiszállított mindenkit, átnézte az autót kívül-belül, még a motorháztetőt is felnyittatta. Komám feszengve állt térdig érő bőrkabátjában, és esküdözött, hogy immár nyúl nélkül vagyunk. A vámos nehéz szívvel ugyan, de utunkra engedett bennünket. Megkönnyebbülve indultam el, amikor komám széles vigyorral az arcán előhúzta a derekára kötött nyulat a kabátja alól. „Legyőztük a rendszert!” — kiáltotta. Aznap röszkei barátainknál nyúlpaprikást ebédeltünk, a kiállításra azonban csak másnap jutottunk el... óvatosan... nagyon óvatosan vezetve...