Az idén a szenttamási Aranycitera vetélkedőről Muzslyára került az Aranycitera-díj. Ezt Szalma Árpádnak köszönhetjük, aki jó néhány éve pengeti a húrokat. A nyertes dalcsokra gyorsabb és lassúbb csárdásokból állt, melyek a maguk módján a szívéhez nőttek.
Árpád tanítómestere Lele József citerás, a népművészet mestere volt, akinek sokat köszönhet.
— Még csak tíz éve játszom a citerán, régebben magam sem gondoltam, hogy eddig eljutok. Már egészen kicsi koromban lenyűgözött a citera. Amikor elkezdtem játszani rajta, mind jobban megszerettem, és nagy öröm volt, ha megtanultam egy-egy újabb dallamot. A későbbiekben az sem volt mellékes számomra, hogy sok új ismerőst szereztem a citerázás által, és a hasonló gondolkodású fiatalokkal való társalgás is a kedvemre volt.
* Te is a sánta citerázás népszerűsítője vagy. Ezt a technikát az ősök hagyták az utókorra, például Szilasi Mihály bácsi, és amit a te tanítómestered is továbbított nektek.
— Mondhatom, hogy ez a citerázási mód már belém ivódott, gondolkodás nélkül megy. Vannak azonban olyan dalcsokrok, amelyeket nem kellene ezzel a sánta ütéssel kijátszani, például a lassúbb számoknál hanyagolni lehetne. Mostanság bevettek a „nagy” citerazenekarba, ami azzal jár, hogy kísérjük a vegyes kórust, és ennek is nagyon örülök, mert ott sokkal több régebbi nótát, csokrokat játszunk. Igazából a csárdások a kedvenceim, azokat nagyon szeretem, de a legeslegjobban a muzslai nótákat kedvelem. Például a Doberdóban van egy magos epörfa kezdetű vagy a Lemegyek a doberdói nagy högyre, ez az a két dal, melyet nagyon szeretek játszani.
* Azt nehogy elfelejtsük megemlíteni, hogy te énekelsz is, amit nem minden citerás tud, mármint hogy kísérje a keze járását, és énekeljen is hozzá.
— Nem okoz gondot, de azt is el kell árulnom, hogy még mindig van egy kis lámpalázam, attól függetlenül, hogy már tíz éve játszom a citerán. Két-három évig kénytelen voltam szüneteltetni az éneklést, és amikor megint elkezdtem, sokan odajöttek hozzám, és megdicsértek, hogy milyen szép a hangom, de mostanában annyira nem szokták emlegetni.
* Ide kívánkozik a kérdés: mire ösztönöz az Aranycitera-díj?
— Arra, hogy még többet gyakoroljak, tovább fejlődjek, és ne hagyjam abba ezen a hangszeren a muzsikálást. Szerintem szólistaként sokkal nehezebb játszani, mert ha csoportban vagyunk, akkor a „tévedés” nem hallatszódik ki annyira.
* Ha a citerát kellene népszerűsíteni, te mit mondanál a fiatalabbaknak, akik most szeretnék elkezdeni?
— Aki kedveli a népzenét, és szeretné, hogy ez a stílus fennmaradjon az utókornak, mindenképp válassza a citerát, mert ezen a hangszeren könnyen kijátszható minden dallam. Annyira nem nehéz megtanulni, mivel csak simán hangokat kell játszani rajta, továbbá el kell sajátítani a pengetési stílusokat és tudni kell jól lefogni a húrokat. Amikor már ki tudjuk csalogatni a hangszerből a szebbnél szebb dallamokat, csak a pontos hangzásra kell figyelni. Mellettem ott van a mesterem, Lele Józsi bácsi, aki odaszól, ha nem jól játszom, de ugyanúgy a kórus művészeti vezetője, Rontó Márta is kijavít, ha erre szükség mutatkozik.
A beszélgetés végén Szalma Árpád a terveiről szólva elmondta, a tanítómestere és példaképe nyomdokaiba kíván lépni, szeretne citeraoktató lenni, hogy a megszerzett tudását átadja az újabb nemzedékeknek. Hozzátette, hogy még legalább harminc évig, de talán később sem szeretne megválni a citerájától.
Fényképezte: Zsáki Ervin