A közelmúltban Bata Erzsébet oromi gazdálkodót a Nemzet Gazdásza címmel tüntették ki. Az Országházban megtartott ünnepségen dr. Feldman Zsolt mezőgazdaságért felelős államtitkár úgy fogalmazott, hogy a Nemzet Gazdásza cím egy-egy életút mögötti közösségek elismerése is, melyekre a következő évek küzdelmeiben is tud építeni a magyar agrárium.
Bata Erzsébettel a rangos elismerésről, eddigi munkásságáról és a mezőgazdaság helyzetéről beszélgettem.
— Meghatódtam, amikor megtudtam, hogy én kapom a díjat, hiszen 1989 óta a mezőgazdaságban tevékenykedek, és jólesik, hogy mindezt elismerték. Leültem, visszapörgettem az idő kerekét, és elgondolkodtam, mennyi mindenen mentünk keresztül, amíg idáig eljutottunk. A díjjal nem csupán az én munkásságomat ismerték el, hanem egyfajta tisztelet is Magyarkanizsa község és Vajdaság felé. Tovább számítanak a munkámra, hiszen bekapcsolnak a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara és a Magyar Gazdálkodók Országos Szövetsége tevékenységébe — mondta Bata Erzsébet.
Bata Erzsébet a díjjal itthon, a magyarkanizsai házában (a szerző felvétele)
A mezőgazdaság iránti szeretet már gyerekkorában kialakult. Ötödiktől nyolcadik osztályig a szabadkai Sonja Marinković Általános Iskolába járt, Bogarasról az „Ezüstnyíllal” utazott a tanításra. Tanyavilágban éltek, szülei 17 holdon gazdálkodtak, Erzsébet pedig délutáni váltás alkalmával késő este hazaérve petróleumlámpa mellett tanult, mivel a tanyákon akkor még nem volt villanyáram. Gimnáziumba szeretett volna iratkozni, a nyelvek érdekelték, de szülei inkább Szabadkára iratták, vegyészetre. Jó tanuló volt, habár nem szerette ezt a szakot, és a szakmájában sem dolgozott egyetlen percet sem. Alig várta a hétvégéket, amikor otthon a földeken és a jószágok körül tevékenykedhetett. Tizenhat éves korában a szüleitől kapott egy T—12-es motort, mellyel legtöbbször egyedül járt különféle, mezőgazdasággal kapcsolatos ügyeket intézni Zentára és Magyarkanizsára. Hozzászokott ahhoz, hogy mindennek saját maga jár utána, ami házasságkötése után sem változott.
— Állandóan hajtott a vágy, hogy tegyek valamit, hogy eredményeket érjünk el, építsük és korszerűsítsük a gazdaságot. Mindig körülvett egy maroknyi ember, akik támogattak elképzeléseimben, és kérték, menjek csak én előre, ők felsorakoznak mögöttem — mondta.
Férjével ötvenhárom éve családi gazdaságot vezetnek. A több mint öt évtized alatt számos kihívással szembesültek, melyet próbáltak sikeresen megoldani. A körülötte lévők biztatására és a mezőgazdaságban szaporodó gondok megoldására 1989-ben községi szinten megalapították az első parasztszövetséget, melynek elnökségi tagja volt. A szervezetet hamarosan tartományi, valamint köztársasági szinten is létrehozták, és országos szinten is szerették volna, 1991-ben azonban kitört a délszláv háború. A parasztszövetség működésképtelenné vált, az emberek már nem tartottak össze. A problémák egyre csak gyűltek, és egy velebiti kollégájával 1992. március 5-én termeléssel és értékesítéssel foglalkozó nonprofit szövetkezetet indítottak Progres néven, melynek több mint húsz tagja volt. A szövetkezet eredményesen működött, a bikákat görög felvásárlónak adták át, a terményforgalmazások is szépen beindultak, ám az 1992 májusában bevezetett szankciók derékba törték gazdálkodásukat.
A budapesti díjátadón a szervezőkkel, az Agrárminisztérium képviselőivel és a többi díjazottal (Facebook/Agrárminisztérium)
— Csupán tejátvétellel foglalkoztunk tovább. Együttműködtünk a Nagy Tanya birtok keretében dolgozó törökkanizsai céggel, melynek tehénfarmja volt, és a tejet is felvásárolta, feldolgozta. Ez valameddig rendben is volt, majd a nagybirtok gazdálkodása lejtmenetbe került, nem fizettek rendesen, és mi jogi útra lépve gépeket, törzskönyvezett francia hasas üszőket és lucernamagot hoztunk el tőlük, melyeket értékesítve fizettük ki a termelőket. Jött az őrült nagy infláció, a pénz értéke rohamosan csökkent, a termelők az átadott tejért kapott pénzből gyakran csak egy kis tasak vaníliás cukrot tudtak vásárolni. Az államkincstárból két nagy táska pénzt vettem fel a termelők részére, közben elmentem a fodrászhoz, ahol a szolgáltatásért 3000 liter tejnek az árát kellett kifizetnem. A pénzünk szinte semmit sem ért. Próbáltuk feltalálni magunkat, és a tejet sajtra cseréltük, a sajtért pedig egy zombori vállalatban kukoricamagot kaptunk. 1994. január 24-én, az Avramović-féle dinár bevezetésével, mintha aranyra leltünk volna. A gazdálkodás helyreállt, de az eredményes munkának az 1999-beli bombázás vetett véget, amikor üzemanyag- és áramhiányban szenvedtünk, fejni sem tudtunk rendszeresen, és a tej hűtése is akadályokba ütközött. Megrázó volt, amikor a tejfelvásárló épülete melletti hangárban megpillantottam az ott lévő két tankot, majd egy hétre rá a tejház ajtajától öt lépésre lövészárok fogadott. Az emberek rettegtek a behívóktól, üzemanyaghoz alig lehetett hozzájutni, a földeket nehéz volt megmunkálni — emlékezett vissza Bata Erzsébet, hangsúlyozva, hogy a Progres szövetkezet papíron ma is létezik, behozatalra, kivitelre, feldolgozásra vonatkozó engedélye van, a folyószámlája egyetlen napot sem volt zárolva. Elmondása szerint ugyanilyen szövetkezetek működnek a környező országokban és Írországban is. Véleménye szerint ennek van jövője, ahogy a gépkörök alapításának is.
A későbbiekben megalapították az Agrokanizsa nevű civil szervezetet, majd a Gazdakört, melynek a mai napig elnöke, valamint a tíz apró, mezőgazdasági civil szervezetet összefogó agráruniót. Puha Gábor kezdeményezésére 2006-ban létrejött az Észak-vajdasági Agráregyesületek Szövetsége, majd 2010-ben Magyarkanizsán megalakult a Balkán első falugazdász-irodája. Az első falugazdász Rózsa Andrea volt, aki ma Kovács Andrea néven erősíti a csapatot. Puha Gábor után a szövetség vezetését Nagy Miklós vette át. A későbbiekben a falugazdász-hálózatot egész Vajdaságra kiterjesztették, törölték a névből az észak előtagot, és ma már több mint húsz falugazdász dolgozik egész Vajdaság területén.
Az agrárium helyzetéről beszélgetve Erzsébet elmondta, hogy a mezőgazdaságból nem könnyű megélni, de nem is lehetetlen, ha a termelő követi a trendeket, megragad minden kínálkozó pályázatot, illetve teljesíti a kért feltételeket.
— A falugazdász-irodában dolgozó kollégák tájékoztatják a termelőket a legújabb rendelkezésekről, felkészítik őket a követelményekre, hiszen pontosnak kell lenniük akár a gazdaságok felújítását, akár a különféle kérelmek beadását illetően. A termelők előadásokon, továbbképzéseken vehetnek részt, próbálunk felzárkózni az európai uniós követelményekhez. Nehéz megélni, de a pályázatokat és a lehetőségeket követve és megragadva, észszerű gazdálkodással, úgy érzem, meg lehet maradni, de nagy jövedelemre nem lehet számítani. Az aranyat érő vajdasági termőföldet nem szabad veszni hagyni.
A Nemzet Gazdásza cím kitüntetettjének az elismerés lendületet ad a további munkához, de bízik benne, hogy a fiatalok közül valaki valamikor átveszi tőle ezt a tevékenységet.
— Szeretném, ha legalább egy fiatal velem tartana előadásokra, megbeszélésekre. Jóleső érzéssel tölt el, hogy a Nemzeti Agrárgazdasági Kamarában számítanak ránk, meghallgatnak bennünket, kérdéseinkre mindig választ kapunk, és ők is kikérik véleményünket több témával kapcsolatban. Úgy érzem, nem hiába dolgoztam az elmúlt több mint öt évtizedben.
