Ars poeticája: tökéletes egyszerűséggel kifejezni a lényeges dolgokat. Művészetét a zöld, kék és piros színek dinamikus vibrálása jellemzi a vásznon.

A több évtizedes, termékeny alkotói tevékenységéért a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Magyar Életfa díjban részesítette a művészt.

* Mesélne arról, mikor kezdte el érdekelni a művészet? Már gyermekkorában tudta, hogy ezzel szeretne foglalkozni?

— Mindig a szerelmem volt a művészet, állandóan rajzolgattam. Nagypiszanicán laktunk, apám ott volt lelkész, utána költöztünk Harasztiba, ahol a gyermekkoromat éltem. Négyéves voltam, amikor az új pajtásoknak, akikkel játszottunk, azt mondtam: mi régebben egy másik faluban laktunk, ahol az utcán egy nagy árok volt, és az árokban béka. Ezek voltak az emlékeim a nagypiszanicai korszakról. Amikor a felvételi volt az újvidéki Iparművészeti Középiskolában, apám kijelentette: „Hunor szeret rajzolni, beadjuk oda!” Elmentem a felvételire, habár három napot késtünk, mert későn kaptuk meg a hírt, hogy mikor tartják. Sikeresen letettem a felvételi vizsgát, sőt, a több száz jelentkező közül én a nyolcadik lettem a ranglistán. Bár a szerb nyelvet alig-alig tudtam, ennek ellenére sikerült művészettörténetből is levizsgáznom. Ezt az újvidéki, ötéves középiskolát kitűnő eredménnyel és dicsérettel fejeztem be, és onnan már egyenes út vezetett Belgrádba a Művészeti Akadémiára, ahol szintén kitűnővel diplomáztam. 

* 1971-ben került Szabadkára. Mennyire volt nehéz művészként érvényesülni?

— Amikor befejeztem az iskoláim, Szabadkára hívtak, akkor indult be ugyanis a Létünk folyóirat, és engem bíztak meg azzal, hogy a műszaki szerkesztője legyek. Egyúttal akkor kaptam állást a szabadkai tanítóképzőben is, és megindult a művészi pályám is.

* Harminchét évig volt pedagógus, a tanítás során mit tartott fontosnak átadni a diákoknak, illetve szeretett-e tanítani?

— Igen, nagyon szerettem. Mindazt, amit elsajátítottam a művészeti középiskolában és az akadémián, tovább kellett adnom, és én ezt szívesen tettem. A technikákat oktattam, és természetesen aztán művészettörténetet is tanítottam, mert az is hozzátartozik a művészethez. Nekem nagy örömet szerzett az, hogy taníthattam. Csak egy-két egykori diákommal ápolom a kapcsolatot, de valahányszor találkozom a régi tanítványaimmal, mind úgy nyilatkoznak, hogy én voltam a példaképük, szerették a művészetet, mert jó volt a viszonyom a diákjaimmal, hallgatóimmal.

* Honnan meríti az ihletet az alkotásaihoz, miből inspirálódik?

— Vannak konkrét feladatok, témák, melyeket az ember igyekszik megvalósítani, tiszteletben tartani, de itt vannak a történelmi és a mondabeli témák, melyeket én szoktam fölhasználni. Vannak lehetőségek, melyekkel él az ember. Téma van, hiszen mondjuk is, a téma a földön hever, csak fel kell venni. És csakugyan, ezeket a témákat alkalmazzuk valamennyien, de egyébként bármi inspirálhatja a művészt.

* Van olyan stílus/technika, amelyet ön a legjobban kedvel?

— Természetesen vannak kedvelt technikáim, mint az akvarell, pasztell, akril, olaj. Sokszor a témától függ, hogy mit alkalmaz az ember. Leginkább az akvarellt szerettem mindig, mostanában pedig inkább akrillal dolgozom.

* Miként látja, az évek során hogyan változott a művészete?

— Nehéz megmondani, hogy mennyit változott, ezt mások esetleg jobban látják. Én szerettem a tájképeket, a természetet. Egy ideig nem volt műtermem, és úgy is fogalmazhatnék, hogy a természet volt az.

* Minden művész egyedi perspektívából látja a világot, ez kihat arra, hogyan készítenek el egy művet, illetve hogyan fognak hozzá. Önnél hogyan kell elképzelni az alkotómunka folyamatát?

— Úgy gondolom, ha az ember lát egy érdekes témát, tájat, vidéket, akkor megkapja az ihletet ahhoz, hogy alkosson. Maga az alkotás viszont magával hozza a megoldást. Az akvarell gyors, maximum egy óra az elkészítése. Az akril már több időt igényel, az olaj meg még hosszadalmasabb, vagyis ez egy kicsit relatív, hogy mennyit tölt az ember alkotással. Az alkotás maga az ember, mindenkinek megvan a maga stílusa, mely a személyiségéből fakad. Már a technika kiválasztása is olyan, hogy függ az ember egyéniségétől. Nemigen lehet megtervezni a dolgokat, ez magától jön, mindennek megvan a folyamata, módja, minden függ valamitől.

* Az évek során számos művésztelepen vett részt. Ezek nagy jelentőséggel bírtak az életében? Hogyan emlékszik vissza rájuk?

— Igen, nagyon sok művésztelepen jártam, mindig szívesen mentem. Ott az ember maga is alkot, és látja mások munkáját. Egy kis tapasztalatcsere is történik, egymástól ihletődünk, tanulunk.

* Az elismerései sorába az idén a Magyar Életfa díj is bekerült. Hogyan fogadta a hírt?

— Nem számítottam rá, de nagyon örülök, hogy én is a kitüntetettek között lehettem. 

* A jövőben esetleg számíthatunk egy kiállítására?

— Hívtak Szegedre és Szilágyiba. Nem beszéltünk meg még pontos terminust, de remélem, sikerül megszervezni a kiállítást.