— Hallottam, amikor Olgi néni azt mondta, sürgős a beszélgetés — mondja mosolyogva a negyven körüli férfi. — De nehogy azt gondolja, hogy ha később beszélnénk, addigra elfelejteném, amit mondani akarok, csak már holnap hajnalban hazautazom — itthonról. Ma reggel elolvastam a rovatban Az akarat ereje című sorstörténetet, és éreztem, meg kell erősítenem a benne szereplő fiatalasszony meggyőződését az akarat erejéről. Ezért is kérem, ha lehet, adja ugyanezt a címet az én történetemnek is. Mert én is szilárdan hiszem, hogy ha valamit nagyon akarunk, azt el is érhetjük.

Iskolába indultam, amikor anyu ismét férjhez ment. Négy éve éltünk már kettesben, az apám ugyanis kétéves koromban meghalt. A mostohaapám — anyu munkatársa — teljesen normális ember volt, aki azonban anyámmal sem viselkedett gyöngédebben, mint velem. Egyszerűen ostobaságnak tartotta az érzelmek kinyilvánítását, neki elég volt, ha mindenkinek megtett minden tőle telhetőt. Nekem soha nem volt vele konfliktusom, az általános iskola befejezése után pedig úgy beszélt velem, mint egy igazi, vele egyenrangú felnőttel. Az esküvő utáni két évben két öcsém született, „tele” volt velünk a ház. Anya — talán mert az öcséim picik voltak — velem egyre kevesebbet törődött, valahogy a babusgatásból, a szeretetéből is kevesebb jutott nekem, mint a kicsiknek. Ezt még talán el is viseltem volna, de amikor az idősebb öcsém befejezte az általános iskolát, és szakközépiskolába iratkozott be, ő lett anyám szemében a minden. Én akármit mondtam, semmi sem volt elég jó, és egyetlen alkalommal sem mulasztotta el, hogy ne az öcsémet említse meg követendő példaként. Lassan tele lett a hócipőm a sok összehasonlítással, s akkor még nem tudtam, hogyan, de bizonyítani akartam.

Néhány nappal a bombázás előtt engem is behívtak tartalékosnak, de a mostohám azt mondta: az ő fiai senkire nem lőnek ok nélkül, így még azon az éjszakán Magyarországra utaztunk. Egy rokon gondjaira bízott. Azt mondta, ha a családunkból férfi kell, akkor ő megy el a harctérre, az öcséim még túl fiatalok, őket talán nem bántják. Két évet töltöttem odaát, és ez alatt az idő alatt — alkalmi munkák mellett — befejeztem egy angolnyelv-tanfolyamot. Amikor az októberi rendszerváltás után visszajöttem, azonnal jelentkeztem egy belgrádi ügynökségnél, hogy hajón szeretnék dolgozni. Hat hónapnyi várakozás után, sikeresen átesve minden megmérettetésen, Miamiba kerültem — konyhai segédmunkásként egy sétahajón. Akik már megjárták ezt az utat, azok jól tudják, hogy ez a munka nem leányálom, de szép pénzt lehet vele keresni. Itthon közben az öcséim befejezték a középiskolát, egyetemre iratkoztak — anyámék büszkék voltak rájuk. Amikor hazajöttem az első évi szabadságomra, ugyanazt a mesét hallgattam, mint régen: mennyire szorgalmasak, törekvőek és persze okosak a testvéreim, az egyik orvos, a másik ügyvéd lesz. „Istenem — sóhajtozott anya —, eljön majd az az idő, amikor a testvéreid szégyellnek veled mutatkozni.” Na, anya nyílvesszője ekkor talált igazán célba, s eldöntöttem: majd teszek róla, hogy ne szégyelljenek.

Ötször hosszabbítottam meg — mindig nyolc hónapra — a szerződésemet a hajón, és a napi tíz-tizenkét órás munka után megszállottan tanultam. Az volt a szerencsém, hogy a közvetlen felettesem egy nagyon jóindulatú győri férfi volt, akinek egy gyenge pillanatomban elpanaszoltam, miért küzdök ennyire. Ő segített kiválasztani azt az amerikai egyetemet, ahová felvételiztem, ő volt segítségemre az adminisztratív ügyekben is, hogy egyáltalán eljuthassak a felvételiig. Én közben rendszeresen, minden hónapban küldtem a testvéreimnek a megszokott havi járandóságot, évi szabadságra is hazajártam, de senkinek sem szóltam semmit. Csak amikor felvettek az egyetemre, akkor mondtam meg itthon, hogy többé nem dolgozom a hajón. Kaptam ösztöndíjat, de mellette alkalmi munkát vállaltam — és rengeteget tanultam. Vendéglátó-ipari menedzser lettem, és még mielőtt befejeztem volna a tanulmányaimat, állásajánlatot is kaptam. Három évig dolgoztam egy ismert szállodaláncnál, majd a valamikori főnököm — aki közben a testvérem, a legjobb barátom, a pótapám lett — javaslatára jelentkeztünk egy dubaji pályázatra. Elsőként egy szálló személyzetének szakmai vezetését bízták ránk, majd egy év múlva sikerült annyi pénzt összegyűjtenünk, hogy Tunisz ismert idegenforgalmi központjában kibéreltünk egy félig kész szállodát. Azóta azt befejeztük, és vettünk még kettőt. Az egyikben szakmaitovábbképző-központot létesítettünk — látogatottsága nagyon jelentős. Apránként, lépésről lépésre haladtunk, és végül felkerültünk a híres idegenforgalmi ügynökség listájára. De itt nem állunk meg: a határ a csillagos ég, hiszen annyi a lehetőség. Igaza van a fiatalasszonynak, aki legyőzte a betegségét: minden csak akarat kérdése!