— Nem vagyok keleti bölcs, még csak az orvostudományhoz sem értek — mondja a fiatalasszony —, de az biztos, hogy sokszor az akarat erejével tudunk változtatni a sorsunkon. Noha vallásos családból származom, azt sem állítom, hogy Isten segített. Elsősorban nekem jutott rendkívül nehéz szerep abban a harcban, amelyet körülöttem mindenki, még a kezelőorvosom is kilátástalannak vélt. Amint látja, egyelőre úgy látszik, hogy én győztem.

Egy iparoscsalád fiatalabb gyereke vagyok, a nővérem hat évvel idősebb nálam. Beteges gyerek volt, az anyukám szinte több időt töltött vele betegszabadságon, mint amennyit a munkahelyén. Ezért is döntöttek úgy apuval, hogy amikor a nővérem iskolába indul, anyám felmond. A következő évben születtem meg én, és anyunak már csak a két lánya meg apu volt a gondja. A nővéremmel ellentétben én már babakoromban is kis vasgyúró voltam: tömzsi, pirospozsgás és örökké rúgkapáló. Úgy is nőttem fel, hogy sosem voltak nagyobb egészségügyi gondjaim, még az influenzajárványok is elkerültek. A szakmám sem egy igazán női foglalkozás, hiszen forgalmi technikus vagyok. Húszéves koromban férjhez mentem a gépészmérnök páromhoz, akinek már akkor volt állása, amikor összekerültünk. Nemsokára én is kaptam munkát, igaz, a kezdet nagyon nehéz volt. Az országban zilált állapotok uralkodtak, de mi mégis feltaláltuk magunkat. Előbb a lányom, majd két év múlva a fiam is világra jött, és mire iskolába indultak, felépítettük a családi ház egy részét. Mindezt elsősorban a szorgalmunknak és a kitartásunknak köszönhettük, hiszen a fiatalok akkor már nem igazán számíthattak a szülők segítségére, mindenki egyformán le volt rongyolódva.

Nem mondhatom, hogy az életünk sokat változott, talán egy kicsit idegesebbek, sebezhetőbbek lettünk, az viszont bizonyos: sokkal szerényebben éltünk, és ez a táplálkozásunkon érződött leginkább. Arra nagyon ügyeltem, hogy a gyerekek tányérjára — ha ritkán is, de — gyümölcs, friss főzelékféle kerüljön, miközben a férjemmel főleg magyarországi pulykapárizsit ettünk barna kenyérrel. De sosem panaszkodtunk. Emlékszem, 2004 tavaszán vettem először észre, hogy baj van. Nem éreztem semmi fájdalmat, de a férjem unszolására orvoshoz mentem. Egy hónapon belül meg is kaptam a diagnózist: mellrák, méghozzá előrehaladott stádiumban. Amikor kijöttem a rendelőből, leültem a váróteremben. Azt hiszem, sokáig ülhettem ott, mert egyszer csak a nővér odajött hozzám, és megkérdezte, hívják-e a férjemet.

Az események ezután villámgyorsan peregtek, műtét, kemoterápia és a kétségbeesett jajveszékelés: miért éppen én, mit vétettem az égnek, mi lesz a gyerekeimmel?! Az utolsó kezelés után, a leletek szerint, jelentősen javult az állapotom. Ez volt a kiindulópontom. Leültem hát „beszélgetni” önmagammal, és a végén megfogadtam: élni fogok, nem adom magam egykönnyen! Nem tudom pontosan, de legalább hat olyan módszert kipróbáltam — táplálkozás, gyógytorna stb. —, amely gyógyulással kecsegtetett. Négy év múlva a vizsgálatok már nem mutattak ki rákos sejtet. Csöndes megelégedéssel nyugtáztam a győzelmet.

Aztán három évvel ezelőtt, állandó emésztési zavarokkal küzdve, ismét orvoshoz fordultam. Megállapították, hogy vélhetően a gyomorfekélyem adta rosszra magát, és ismét karcinómával kell megküzdenem. De most már nem sírtam, nem jajveszékeltem, és még ha bele is remegtem, emelt fővel vágtam neki a rám váró küzdelemnek. Mielőtt Újvidékre mentem volna, leültem a családdal, és elmondtam a gyerekeimnek, amit eredetileg apránként adagolva szerettem volna közölni. A férjemet is én állítottam talpra, megígértetve vele, hogy ha véletlenül nem élem túl a műtétet, ő folytatni fogja a megszokott életét. Úgy éreztem, helyesen cselekszem, hiszen a kór az én keresztem, a családom pedig csak áldozata a sorsomnak.

Március 8-án múlt három éve, hogy megműtöttek. Ismét kemoterápia, kísérletezés. És az akaraterőm újbóli aktivizálása! Tudom, hogy sokan nem hiszik el, de elsősorban önmagamnak köszönhetem, hogy ismét itthon vagyok, hogy normálisan ellátok minden feladatot, hogy fodrászhoz járok, ügyelek a külsőmre, a megjelenésemre. Azt akarom, hogy a családom ne csak örüljön nekem, hanem büszke is legyen rám. A második műtét után szinte óránként emlékeztettem magam, hogy mit jelent egy anya, egy feleség a családnak. Az ellenőrző vizsgálaton az orvos mindig megjegyzi, hogy szinte csodaszámba megy a felépülésem. Én meg csak mosolygok magamban, mert tudom: minden akadályt le lehet győzni, ha az ember igazán akarja...