Az Atlantis nyomában

Az Atlantis nyomában

Nem, én most nem a legendás elsüllyedt földrész holléte után kutakodtam. Csupán egy újvidéki nyelviskola alapítóját igyekeztem „szóra bírni”. S persze ezek a bizonyos macskakörmök sem véletlenül maradtak a szövegben: Pancsival ugyanis legutóbb idestova másfél évtizede beszéltünk élőben.

Gyura Burány Julianna, alias Pancsi. A kapuit először 2008 májusában kitáró újvidéki Atlantis idegen nyelveket (angol, német, magyar, szerb — külföldieknek, olasz, francia, orosz, ruszin, spanyol... — a szerző megj.) oktató központ, magyarán nyelviskola létrehívója és működtetője. A fiatal anyuka valójában nemcsak tulajdonosa az említett tanodának, de egyik tanára is. Egy talpraesett ifjú hölgy, akit az élet, lényének öröklött szívóssága, továbbá a nyelvek oktatása iránti szeretete igazított végül erre a vágányra. A tényleges tenni akarás felé, hogy a minőségi feltételek megteremtésének hogyan s mikéntjeiről ne csak másodhegedűsként, de végre önállóan is dönthessen.

— Kezdetben más iskolákban dolgoztam, alkalmazottként. Volt, amikor háromban is egyszerre, 150% feletti munkaidővel. E nyelviskolák tulajdonosai sajnos nem igazán figyeltek fel azokra az apróságokra, amelyek szerintem igenis fontosak. Például arra, hogy a diákok a minőségen kívül az otthonias légkört is igénylik. Mindebből okulva mi a diákjainkat kávéval, teával, olykor pedig nassolnivalóval is megkínáljuk. Közvetlen a hangulat.

* Kevesen tudják, legfeljebb sejt(het)ik, hogy — mind a Burány-, mind pedig a Gyura-vonalon — olyan szüleid vannak, akiknek a közéletben is jelentős szerepük volt. Az ősök munkássága kötelezett-e bármilyen bizonyításra?

 — Nem. Én mindig a saját utamat igyekeztem járni, s nem megfelelni — főleg nem kényszerből! — bárki elvárásainak. Egyébként nemcsak szüleimre, de mindkét családom többi tagjára is büszke vagyok, akik szintén sok mindent elértek az életben. Jóleső érzés hallani nevüket különböző körök által megfogalmazott pozitív szövegkörnyezetben. Az évek során végül azt is megtapasztalhattam, mennyire fontos az ember életében a család, a származás, a nemzeti hovatartozás, illetve az ez utóbbival járó kultúra megőrzése, ápolása és éltetése.

* Emlékszem, már a középiskolában voltak nyelvészi ambícióid...

 — Valójában sokkal hamarabb, valahol az általános iskola vége felé kezdődött az egész. Más pálya szóba sem jöhetett. Az egyetem kiválasztásakor is csak ezt az egy kívánságot tüntettem fel. Rizikós lépés volt, tudom, de úgy éreztem, legalábbis akkor, számomra nem létezik lehetetlen!

* Ma is ennyire optimista vagy? Látván, hogy az iskolátokban megszerzett nyelvtudásukat kamatoztatva mennyi diákotok lép tovább külföldre, benned sosem fogalmazódott meg az elvágyódás?

— Nem, vagyis azt hiszem, egyszer az én fejemben is megfordult ilyesmi... Néhány évvel ezelőtt... De azután, hogy átgondoltam, mennyi erőt, időt és pénzt belefektettem az álmaim megvalósításába, mégis inkább a kitartást választottam! Nem adhattam fel. Így harcoltam tovább, ráadásul mindig történt valami szép is, valami jó is, ami átsegített a kríziseken. Jah! Általában ilyenkor szokták megkérdezni, boldog vagyok-e. Nos, azt hiszem, az vagyok. Nem teljesen, de már jó úton haladok. Mindenesetre nincs okom panaszra.

* Terveid?

      — Az iskolával kapcsolatosan? Belátható időn belül eljutni egy olyan szintre, ahol már kevesebbet kell dolgoznom, mint pillanatnyilag. A jelenleginél mindenképpen több időt szeretnék együtt tölteni a kislányommal és a szeretteimmel, viszont a nyelviskola fennállását is szívügyemnek tekintem. Szeretném azt is, ha a minőségünkről még sokáig felismerhetőek maradnánk. Igyekszünk — egyelőre sikerrel — elkerülni azokat az általánosan bevett működési módokat, amelyekkel — valóban ritka kivétellel! — szinte kitapinthatóan operálnak a jelentős anyagi háttértámogatást élvező nyelvoktatási institúcióink. Nálunk, az Atlantisban nem a tömegességen, hanem a minőségen van a hangsúly! Szakmai céljaink egyike, hogy nyelviskolánk vizsgáztatói központtá fejlődjön. Jelenleg csak az ECL, illetve a CaMLA megjelölésű nemzetközi minősítésre lehet vizsgázni.

* A minősítések egyik mérvadója, gondolom, a diákok visszajelzése is. A nyelvsulitokba iratkozók mennyire tudják elsajátítani az alapokat, illetve vannak visszatérő diákjaitok is?

 — Több olyan tanulónk van, aki néhány éven át folyamatosan halad szintről szintre, írásbeli és szóbeli vizsgával egyaránt bizonyítva képességét. Vannak persze olyan diákjaink is, akiknek elegendő az alapszint. És miután elvégzik, rendszerint szünetelnek egy ideig, majd később újból visszatérnek. A szünetelés oka leginkább a pénz, a munkanélküliség. Az a szomorú valóság, hogy a napi egzisztenciájukhoz szükséges feltételek megteremtése mégiscsak fontosabb számukra a nyelvkurzusba való invesztálásnál, mely sokuk számára egyre inkább luxuscikk. Vannak továbbá olyan diákjaink is, akik egy bizonyos nyelvi szint elsajátítása után egy újabb idegen nyelv tanulásába fognak bele. Régebben a nyelvtudás kincs volt, az emberek közötti egészséges kommunikáció lételeme. Napjainkra viszont egyre gyakrabban csupán eszköz a boldogabb, pontosabban az anyagiak szempontjából biztosabb jövővel kecsegtető országúton. Persze van, akinek mindez sikerül is.

* Mesélnél valamit a kezdetekről is? Például a névadásról? Miért éppen Atlantisra, az elsüllyedt földrész nevére esett a választásotok?

Kezdeném talán a nyitánnyal. Nyelvtudásomra hagyatkozva, eredetileg tolmács szerettem volna lenni. Viszont elég korán, már gyakornoki szárnybontogatásaim idején tudatosodott bennem, hogy a tanárkodást kísérő, a tömegek elé való kiállást megelőző, mindmáig jelen lévő idegességem és lámpalázam dacára hihetetlenül közel áll hozzám ez a munka s a belőle fakadó sikerélmények. Elegendő volt csak rágondolnom azokra a folyamatokra, amelyek során a startnál félszegen gügyögő tanoncaim fokozatosan értelmes és összefüggő mondatszerkezetekkel operáló diákokká váltak. Olyanokká, akik a későbbiek folyamán akár a nemzetközi vizekben is meg tudták állni helyüket. Igen, ez a tanár eredménye is! Lényegében ezek a sikerélmények motiválnak engem most is. S hogy miért épp Atlantis? Ráfoghatnám akár a véletlenre is, csakhogy tudatos döntés volt életemnek ez a szakasza is. Emlékszem, a Discoveryn követtem az idő tájt egy műsort, mely pont Atlantisszal foglalkozott. Pontosabban a rajta (vélhetőleg) élt emberekkel, akik — a narrátor szerint — különösen okosak voltak. Sőt mi több, időről időre különböző korszakokban is felbukkantak, illetve a világ ma is számon tartott legnagyobb építészeti csodáinak megalkotásában is segédkeztek! Lényegében egy jó elnevezésnek tűnt. Univerzálisnak, minden nyelven hasonlóan kiejthetőnek. Persze az is sokat nyomott a latban, hogy csapatunk mindegyik tagja rendkívül intelligens... Mint az atlantisziak!

Beszélgetőtársamról annyit mindenképpen tudni kell, hogy noha Péterváradon nőtt fel, és ott is a 3-as számú városi busz végállomásának számító utca végében álló templom és temető háta mögött, a magyar nyelvű tanulmányainak (el)végzéséhez, kiselsős korának első munkanapjától datálva, napi rendszerességgel utazgatott le a tartományi székvárosba. Illetve onnét haza.

— Régen volt... — mondja Pancsi. — Nem nagy ügy, csak mindig idejében kellett elindulni! Meg gyakran futtában enni... Viszont buszozás közben lehetett könyvet olvasni, s gyorsan elmúlt az idő. Buszozás ma már nincs, mivel negyedórára sem lakom mindkét sulitól, ahol dolgozom. Evésre sajnos ma sem marad sokkal több idő. Iskolánknak van egy részlege az Újtelepen is, de oda már valóban ritkán jutok el. Mindennapjaimnak legalább 80%-át a munka tölti ki, a többi kizárólag a magánéletem. Mégsem tartok panasznapot! Már csak azért sem, mert pillanatnyilag ez az egyedüli útja megélhetésünknek. Szeretem a munkám, igazán. Ennek ellenére amikor végre belépek a lakásom ajtaján, igyekszem a napközben felgyülemlett gondokat a bejáraton kívül hagyni. Útközben hazafelé gyakran elbeszélgetek édesanyámmal, neki öntöm ki szívem-lelkem panaszait. Így aztán mire betoppannék végre hajlékomba, már csak a gondjaim felét találom magam mellett. Végül Anna leánykám mosolyát meglátva, aki tárt karokkal és csillogó szemekkel szalad karjaimba, már valóban csak a lényeg marad.


A mellékelt fénykép Gyura Burány Julianna szellemi tulajdona

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Interjú rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Az Atlantis nyomában
Interjú
Az Atlantis nyomában
Interjú
Facebook

Támogatóink