A következő eszmefuttatás már jóval spoileresebb az első részről közölt írásomhoz képest, ennek pedig két oka van: az egyik, hogy a regény már 1965 óta közkézen forog, a másik pedig, hogy az új Dűne film második része már az idén február 28-án a mozikba került. A történet első fele a járvány közepén debütált az akkor még HBO Maxnek nevezett platformon. A második, 2 óra 46 perc terjedelmű epizódot már kizárólag IMAX-terembe és óriásvászonra képzelte Villeneuve, nagyon helyesen. Csak később, a nyár folyamán került fel az azóta csak Maxre keresztelt streamingfelületre. Ezzel a résszel lett kerek a történet, azaz csak látszólag: a Dűne második részének vége megnyitotta az utat egy furcsa folytatás felé, melyben Chani féltékenységi rohamában homokféregre pattan, hogy ellovagoljon a messzeségbe — miközben szerelme, Paul Atreides Muad-dib Usul, aki Kwisatz Haderachként és Lisan-al Gaibként az impérium istencsászárává lépett elő, bejelentette, hogy Irulan hercegnőt veszi feleségül, ami minden bizonnyal politikai döntés. Chani a könyvben „behódolt” szerelmének, akinek puszta létezése a próféciák végső manifesztációja, az emberi tökéletesség megtestesülése. Zendaya karakterével azonban úgy tűnik, nem volt szabad viccelni, mivel éppen ugyanannyi tisztelet jár neki is, mint a világokat egyesítő-pusztító messiásnak. Az erős nő karaktere ma már nem jelenhet meg úgy, ahogyan azt Frank Herbert írta meg 1965-ben.

Képek: imdb.com

Ezektől függetlenül a Dűne két epizódja, mely az első regény cselekményét dolgozza fel, talán az egyik leghűségesebb és legméltóbb adaptációja egy olyan könyvnek, amelyről szinte mindenki azt mondta, hogy megfilmesíthetetlen. David Lynch 1984-ben készült feldolgozása már inkább feudális díszletek között zajlott, egyedi ötleteket (értsd: a regényekben hasonlóak sem voltak) tartalmazott, ettől függetlenül máig van egy kultusza a rajongók körében. Alejandro Jodorowsky chilei-francia direktor is megpróbálkozott a saját verziójával, sikertelenül. Ennek a projektumnak a látványtervei azonban már sokkal jobban illeszkedtek a sci-fi-regények olykor igen obskúrus, avantgárd világához. Villeneuve, a kanadai rendező, az alapanyag fanatikus rajongóiból álló készítőgárda, valamint mintegy 200 millió dollár kellett ahhoz, hogy az Atreidesek és Harkonnenek története végül olyan formát öltsön, amely talán még magának az írónak is tetszene.

Timothée Chalamet valójában maga Paul Atreides, a regényben is éppen ilyen testalkattal és fizimiskával írta le Herbert. A Harkonnenek végre nem önmaguk paródiái, mint Lynch víziójában. Az új Dűnében mindannyian kegyetlen pszichopaták egy olyan bolygón, ahol még a nap is fekete. A bárót alakító Stellan Skarsgård vagy a szadista Feyd-Rauthát megformáló Austin Butler magukba szívták a Dűne-mítoszt, a casting tökéletes volt, ahogyan Rebecca Ferguson Jessicája és Javier Bardem Stilgarja esetében is. Bár az utóbbi a regényben jóval komolyabb figura, valódi fremen hadvezér, miközben Villeneuve az új változatban hóbortos szentfazékként mutatja be, aki folyton csak a messiást várja, amiért a fiatalok kiröhögik.

A látvány tekintetében nem lehet panasz — az űrhajók, a fűszerszállító gépek, ahogyan a homokférgek is monumentális hatással bírnak, különösen, ha moziban, szélesvásznon tapasztalhattuk meg őket, a maguk retró-futurisztikus valójában. Az egész mozit belengi a misztikum, áthatják a vallásfilozófia rétegei, miközben minden megjelenő frakció a saját prófétáját, istenét várja.

Paul Atreides Muad-Dib Usul pedig remélhetőleg a készülő harmadik részben is többé-kevésbé hű marad ahhoz a karakterhez, akit az első két epizódban megismertünk. A Dűne Messiása, azaz Herbert regényciklusának második kötete ugyanis jóval kevesebb akciót és látványorgiát tartalmaz, inkább a belső vívódások, a hamis messiások története: azaz Muad-Dib bukásának és örökségének krónikája.