Érdeklődéssel és büszkén tanultuk a programnyelveket, ismerkedtünk az olyan, ma már feledésbe merült adathordozókkal, mint a lyukkártya vagy a lyukszalag. Nagy öröm volt számunkra, amikor az akkor használatos programnyelveken sikerült megírni egy-egy egyszerű programot, és a gépen „futtatva” arról is megbizonyosodtunk, hogy működik. Gyakran eszembe jut, hogy tanáraink szívesen hangoztatták, mennyire hasznos, ha több programnyelvet is ismerünk. Az Algol, a Cobol, a Fortran és a BASIC nyelvet is megtanultuk. Az ilyen tudás birtokában pedig a jövőbe is bizakodóbban tekintettünk, mert tanáraink arra is figyelmeztettek, hogy olyan kor küszöbén állunk, amely ha beköszönt, analfabétának számít majd, aki nem beszél, pontosabban nem ismer néhány programnyelvet.

A dolgok egészen más irányt vettek aztán. Ennyi idő távlatából azt is érdekes lehetne boncolgatni, hogy miért. A programnyelveket ma is csak kevesen ismerik, programot írni csak az informatikusok tudnak. Az eszközöket olyan irányban fejlesztették, hogy nem kell különösebb képesség a használatukhoz. Az okostelefonokat, PC-ket a kisgyerekek is szinte pillanatok alatt megtanulják alkalmazni. Jellemző módon gyakran sokkal gyorsabban, mint az idősebbek, akik eltérő észjárása sok esetben megnehezíti még a legegyszerűbb kütyük használatát is.

Civilizációnk olyan fejlődési útra lépett, hogy a XXI. században azok számítanak írástudatlannak, akik nem tudnak interneten kommunikálni. Vicces, de vannak még, akik az e-mailt papírborítékban szeretnék elküldeni. Őket csak összezavarják az olyan hírek, amelyek arról szólnak, hogy majd a posta is kézbesít e-maileket, és más hasonló furcsaságok. Vannak még azonban, akik valamiféle elvi okból vagy meggyőződésből nem hajlandóak szakítani a múlttal. Vannak még, akik nem akarják elfogadni a klasszikusnak vagy romantikusnak valóban nem nevezhető digitális értekezési és érintkezési formákat.

Az írástudókat, a tanult embereket fontos megbecsülni. Történelmünk során valamennyi ősi kultúrában tisztelet övezte az írástudókat. Az ismeretek, a tudás feljegyzésének, tárolásának és továbbításának egyetlen módja évezredekig az írás volt. Az első írásos jelrendszerek az időszámításunk előtti IV. évezredből származnak. Az elmúlt több mint hatezer év alatt azonban csak fokozatosan, az utóbbi egy-két száz évben jutottunk el oda, hogy a népesség több mint fele tudjon írni-olvasni.

A XX. században érkezett el a világ fejlettebb része oda, hogy az elemi számolási képességeket, az összeadást, a kivonást, a szorzást és az osztást a legtöbben elsajátították, akárcsak a betűvetés és az olvasás készségét. A legújabb kori értelmezés szerint azonban az is analfabéta, aki nem használ információs-kommunikációs eszközöket, és nem beszél idegen nyelvet.

A tudomány ma azt tekinti funkcionális analfabétának, akinek gyengék a kognitív (gondolkodási) képességei, annyira, hogy egy bonyolultabb írott szöveget meg sem ért. Hogy mekkora a lakossághoz mérten az arányuk, azt csak becsülni lehet. Szakemberek 15 és 33 százalék közé teszik a csoport nagyságát. Tehát ma az egykori jóslatokkal ellentétben mégsem az számít írástudatlannak, aki nem ismer programnyelveket, ennek ellenére a lakosság egy része sajnos mégis funkcionális analfabéta.