* Mi hívta életre a társulatot?

— Ez régi álmom volt, 2008-ban volt az első bemutatónk az akkori társulattal, mely, úgyszólván, a mai fiatal alkotóréteget teszi ki, szóval a húzósabbak mind nálam kezdték. Megkérdeztem a tehetségesebb fiatalokat, szeretnének-e részt venni egy kicsit keményebb munkában is, és csillogó szemmel mondta mindegyikük, hogy persze, Dezső, jövünk. Rengeteget gyakoroltunk és próbáltunk, jöttek a műsorok, de ekkor még nem kaptuk meg a lehetőséget arra, hogy hivatásos táncegyüttesként működjünk, ez csak három éve történt meg, ami már nagyon kellett. Szóval ott voltak a táncosaim, de ha nincs fizetés, valamiből meg kell élniük, így aztán a Honvédba, a Magyar Állami Népi Együttesbe, a Duna Művészegyüttesbe mentek, ahol fizettek is nekik. Visszajártak egy ideig, amikor tudtak, vagy engedték őket, de egy idő után nem tudtak. Hát ennyi a történetünk. Most van egy nagyon jó társulatunk, ez a nyolc pár, mely alkotja, valóban kiváló, nagyon lehet velük dolgozni.

Fotó: Gálos Mihály Samu

* Milyen egy hét? Hiszen tudom, hogy a néptánc mellett sok minden mással is foglalkoztok.

— Mivel mi Kocsis Enikővel annak idején is a hivatásos szférában táncoltunk, pontosan tudtuk, mire lett volna szükségünk, de általában nem kaptuk meg, így ezeket próbáljuk megadni saját táncosainknak. Figyelünk arra, hogy képzésben is részesüljenek, de az egészségükre is, mert azért a hivatásostáncos-lét megerőltető is tud lenni. Hétfőnként általában velem kezdenek egy technikai tréninggel, utána következnek a stílusgyakorlatok, gyűjtésekről, filmekről nézve közösen tisztázunk lépéseket. Kedden jógával indítanak Abdulwahab Nadiával, aztán tovább megy a táncos menet, gyakorlás vagy betanulás van napirenden, stílusgyakorlatok, majd jön Kőmíves Tibi bácsi artistatanár, akivel dobálásokat, emeléseket néznek át és gyakorolnak a táncosok, s erőnléti tréninget is tart, talán ez a legkeményebb óra mind közül, de szeretjük. Szerdán Molnár-technika van, melyet dr. Ónodi Béla tart, a Magyar Táncművészeti Egyetem docense. A csütörtök délelőttök mindenkinek a gyűjtésekről szólnak, ez egyéni készülés, hiszen akkor csak déltől van helyünk a Fonóban, majd folytatjuk a próbákat. Pénteken aztán megint velem és Enikővel dolgoznak a táncosok, a repertoárt készítjük, átnézzük, amit szükséges. Emellett minden hónapban kétszer jön Molnár Reni fizikoterapeuta, gyógytornász, aki helyre rakja a táncosokat, gyakorlatokat mutat nekik, ha kell, köpölyöz, ami mind nagyon fontos az egészség szempontjából is. De tanít még nálunk Farkas Zoltán táncművész és Paár Julcsi énekesnő is.

* Gondolom, az utánpótlásra is van gondotok.

— Természetesen. Ez elengedhetetlen, három csoport is van, Győrben, Szentendrén, ahonnan valójában a társulat kinőtte magát, s úgy éreztük, ez nem elég, ezért Budapesten is létrehoztunk egyet, hiszen a mi gyerekeinknek is táncolniuk kell valahol. (Mosolyog.) Úgyhogy nem kevés gyermekkel foglalkozunk.

* A műsorokat ti ketten állítjátok össze Enikővel, vagy megesik, hogy vendégkoreográfust hívtok?

— Vendégkoreográfust egyelőre még nem hívtam, mert nem éreztem, hogy kellene, de nem zárkózom el tőle, ha úgy érzem, szükséges, akkor természetesen hívok majd valakit. A műsorok többségét tehát mi ketten találjuk ki, de ami nagyon fontos, hogy mindig hívunk dramaturgot. Sok esetben dolgoztunk Enikő testvérével, Kocsis Rozival, például a Tántorgók vagy az Irgalom című előadásokon, hogy csak néhányat mondjak. De másik dramaturggal is együttműködtünk már. Zeneileg sokat dolgozunk Csoóri Sándor — Sündivel s Paár Julcsival, emellett ott a saját együttesünk. Én magam is szerzek zenét egyébként, nem értek hozzá, csak érzem, mi kellene egy-egy bizonyos helyre. (Nevet.)

* Nagyon régóta táncolsz és gyűjtesz. Van-e még olyan tájegység vagy falu, amelynek táncáról azt gondolod, van még mit tanulnod?

— Mindegyik ilyen, mert az ember minél többet tud egy tájegységről, annál inkább rájön, mennyire nem ismeri igazán, így ott van benned az érzés, hogy még többet akarsz tudni, mert mindenben van még több. Valóban sokat gyűjtöttünk, de most előkerültek új gyűjtések, ráadásul a régiekhez, melyeket mi némafilmként néztünk, most hozzá lett rakva a hangzóanyag, így egy új világ nyílt meg előttünk. Persze a némafilm mellé mindig dudorásztunk, de most ott a zene, így újra kell értelmezni, szóval mindig van valami új, mindig lehet tanulni és fejlődni.

Fotó: Eördögh Lola

* Most itt ülünk a szabadkai Interetno Fesztiválon, ahol nemrég különféle népek táncosai léptek fel. Te mennyire szereted, követed más nemzetek táncát?

— Mindig érdekelt, ráadásul én úgy járok-kelek a világban, hogy közben figyelek, s ami tetszik, azt megpróbálom megismerni. Rengeteg kultúra és tánc érdekel, de főleg az, hogy ha belegondolsz, ugyanaz a testünk, mégis mennyire másképp mozgunk, mennyire másképp táncolunk. Ez számomra nagyon érdekes. Ha megnézed, az afroamerikaiaknak is ugyanolyan a kezük, a lábuk, mégis egészen más mozgáskultúrájuk van. Mitől függ ez? Ez érdekel. Nincs kedvencem, mindet szeretem, mert a lényeg a tánc. Ez egy befogadó kultúra, a táncban nincs politika, csak a mozgás és a zene dominál.

* Van a néptáncosoknál olyan kor, amely után már nem táncolnak olyan aktívan, hanem „nyugdíjba” mennek?

— Ezt sokáig lehet csinálni, mondanám, hogy a végtelenségig, ha az ember igyekszik karban tartani magát, de ez nyilván nem így van. Egy picit gondként élem meg, hogy manapság a fiatal korosztály dominál mindenhol, szóval azoknak a korosztályából, akiknek a táncát táncoljuk, szinte senki nincs színpadon, pedig milyen jól táncoltak. De ilyen a világ, így működik minden. Az idősebbek, akik már kiforrott táncosok, és jó lenne nézni őket színpadon, ritkán táncolnak.

* A nyár, a turnék ideje lassan a végéhez közeledik. Milyen lesz a következő évad?

— Októberben teszünk egy kísérletet arra, hogy a nullától hároméves korosztálynak készítünk egy csecsemőtáncszínházat, melyet Kocsis Rozi rendez. Ők már csináltak hasonlót bábokkal, mi pedig most tánccal próbáljuk ki. Azt hiszem, ez egy izgalmas dolog lesz, csendesebb, játékosabb. Novemberben aztán Enikő rendez, a Bernarda Alba házát viszik színre a nyolc táncoslánnyal, ez egy igen mély lélektani drámája Lorcának. Ezután decemberben ismét játsszuk majd A fény meséjét, melyet tavaly mutattunk be, az előadás egy családi, karácsonyi program, színes, szagos, többféle stílus megtalálható benne. A jövő év márciusában készítünk egy ifjúsági előadást, melyben a korosztály gondjait próbáljuk színpadra tenni, s közelebb hozni, reflektálni rájuk. Az évad végén pedig jön a Transzilvánia Express, melyre felülünk, és irány Erdély. Ezt így végigsorolva úgy vélem, elég komoly évad elé nézünk.

* Ezt én is így hiszem. Akkor már csak egy kérdésem maradt: mit érzel, amikor táncolsz?

— Semmit. Vagyis azt, hogy rohadt jó csinálni. Amikor megszólal a zene, s táncolni kezdek, a gerincemnél elkezd valami bizseregni, ami átterjed az egész testemre, s repülök. Felugrok, és nem esek le.  

Fotó: Éder Vera

Galéria képei: Apró József