Szüle Mihály Egy bolond százat csinál című zenés bohózatát mutatta be a kupuszinai Petőfi Sándor Művelődési Egyesület Sturcz József Színjátszó Csoportja a szemlén, és el is nyerte a Pataki László-díjat, a találkozó legjobb, hagyományos keretek között megvalósított előadásáért. A darabot Molnár József rendezte, a közönség állva tapsolt, az állam pedig leesett ettől a magas színvonaltól. Minden szereplő, zenész, háttérmunkás kap tőlem egy pálmaágat, ám a legnagyobbat, leghosszabbat és legszebbet mégis a főszerepet játszó Molnár Oszkár vitte el (ezenkívül pedig a legjobb férfi főszereplőnek járó Szilágyi László-díjat is), aki énekelt, táncolt, és mindezt olyan természetességgel, könnyedséggel, mintha világéletében ezzel foglalkozott volna.
A szerző felvétele
* Az elején engedd meg, hogy őszintén gratuláljak neked, nektek. Először láttam a csapatot, és leesett az állam. Te mióta vagy a társulat tagja, mióta foglalkozol színjátszással?
— 2001 óta játszom szöveges szerepeket, abban az évben mutattuk be a Csárdáskirálynőt, s igazából akkor debütáltam. Viszont előtte is ott voltam a színpad körül, zenéltem és táncoltam a darabokban. A színház szeretete pedig még korábban, az általános iskola nyolcadik osztályában kezdődött.
* És rögtön főszerepeket kaptál, amikor elkezdtél játszani, vagy előbb mellékszerepekben láthatott a nagyérdemű?
— Rögtön főszerepeket kaptam, noha az elején senki sem tudta, még én magam sem, hogy ez fekszik–e nekem.
* Hát úgy látszik, nagyon jól fekszik. Egyébként mivel foglalkozol?
— Földműves vagyok. Nappal metszem a fákat, utána hazaérek, egy kis szagosítás, és irány a próba. Ebből állnak a napjaim.
* Hogyan lehet ennyi szöveget megtanulni valakinek, akinek ez nem a szakmája?
— A próbák folyamán lehet a legjobban megtanulni, de azért otthon is sokszor belenéztem a szövegkönyvbe. Viszont a nagy része valóban a próbák alatt ragadt rám, mert ott a súgó, aki állandóan mondja a szöveget, és lassan benne marad az ember fejében. A súgók egyébként már nagyon visszahúzták magukat, hogy ne is támaszkodjunk rájuk, de őszintén szólva, nincs is rájuk szükség. Amikor már ennyire pörög minden mondat, akkor már nem kellenek.
* A próbafolyamat alatt mi volt a legnehezebb számodra?
— A kettős szerep. Nem tudtam, hogy nagy különbség legyen-e a kettő között, vagy kisebb, hiszen az sem jó, ha túl nagy, és az sem, ha túl kicsi. Meg kellett találni az egyensúlyt, ahol még megkülönböztethető a két figura, mert a többiek sem ismernének meg, hogy mikor melyiket játszom, ha nem egyértelmű. Viszont túl nagy különbséget sem szabad tenni. A rendező sokat segített: néha azt mondta, fogjam vissza magam, máskor pedig azt, hogy most egy kicsit tegyek rá.
* S az éneklés? Hiszen abban is jó vagy. Szép, tiszta hangod van.
— Köszönöm. Van egy zenekarom is, lakodalmakba járunk muzsikálni, vannak szólisták, én a háttérben szintizek, illetve énekelek is velük együtt. És szeretek énekelni.
* Milyen darabokban játszottál eddig? Melyik volt a kedvenced?
— Először a Csárdáskirálynőben szerepeltem, mely amellett, hogy egy nagyon jó előadás, külön helyet foglal el a szívemben, hiszen mégiscsak ez volt az első. Utána a Légy jó mindhalálig következett. Ezt nem annyira értékelte a közönség, pedig nagy kihívás volt számomra. A tavalyelőtti Van, aki forrón szereti című előadásunkat is nagyon szerettem.
* Mennyit próbáltatok erre a darabra?
— Szinte mindennap. Hétköznap mi, akik otthon vagyunk, tudtunk próbálni, viszont vannak középiskolás szereplőink is, akik hét közben Szabadkán vannak, úgyhogy miattuk hétvégén is kellett próbálni. Három hónapig tartott a folyamat.
* Mit szeretsz a színjátszásban?
— Nem tudom megmondani. Egyszerűen szeretem. Már amikor arra gondolok, hogy este próba, mosolygok. Aztán, amikor elkezdek játszani, elfelejtem a mindennapi gondokat, a végén pedig a legnagyobb öröm a tapsban állni... Ezért csináljuk, nem?
Olvasssa el Szerda Zsófi írását a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozójáról► https://goo.gl/sEuGHj
