Amerikai álom, szerbiai valóság

Amerikai álom, szerbiai valóság

Ha az ember nyitott szemmel jár-kel a világban, nem fél a kihívásoktól, és egy nagy adag bátorsággal is fel van vértezve, előbb-utóbb megtalálják a lehetőségek. Ezt bizonyítja a csantavéri Pásztor Orsolya példája is, aki szeptemberben tért vissza az Amerikai Egyesült Államokból, ahol több mint két hónapig barangolt.


A New York-i metróban

— A Külföldi Magyar Cserkészszövetség — melynek az amerikai, kanadai, ausztráliai, valamint az európai városokban élő magyarok a tagjai — minden évben kiír egy pályázatot, melyre főleg a Magyarországtól elcsatolt területeken élő magyar fiatalok jelentkezhetnek. A sikeresen pályázókat meghívja egy nyárra, elsősorban azért, hogy a vendégek megismerhessék az ottani cserkészszövetséget, mert az sokkal régebb óta működik, mint a magyarországi vagy a szerbiai — meséli Orsolya. — Többkörös válogatón kellett átesni, és a végén engem is kiválasztottak. Az idén öten mentünk, ketten Vajdaságból, volt egy felvidéki és egy kárpátaljai lány, valamint egy erdélyi református lelkésznő a csoportban.


Erie-tó, Cleveland

* Mely városokat látogattátok meg?

— Az első napokban egy kisvárosban laktunk, onnan jártunk be mindennap New Yorkba. Természetesen mindent bejártunk, amit „kell”. Voltunk Washingtonban, Philadelphiában is eltöltöttünk egy délutánt, és voltunk egy kéthetes táborban is, Fillmore-ban, a Sík Sándor Cserkészpark magyar iskolatáborában. Utána ellátogattunk Clevelandbe, néhány napot töltöttünk Chicagóban, majd visszamentünk a fillmore-i cserkészparkba, ahol részt vettünk a vezetőképző táborban is. Ezután három hétig éltünk egy clevelandi családnál.


A Sík Sándor Cserkészparkban

* Elég filmszerűen hangzik. Mit tapasztaltál, valóban létezik az „amerikai álom”?

— Valóban sok olyan dolog van, ami filmszerű. Beleláthattam az ottaniak életébe, és mondhatom, hogy teljesen másmilyenek a hétköznapok, mint nálunk. Természetesen ott is van szegényebb meg gazdagabb réteg, de az átlagos amerikai család otthona előtt legalább két autó parkol, nagy házban él, ahol több háló- és fürdőszoba van. Valóban olyanok a körülmények, hogy az itteni ember csak ámuldozik. És ezt nem is nehéz megszokni! Végül már nekünk is teljesen rutinszerűvé vált a reggeli kávéfőzés, a napi munkabeosztás… Az életmódjuk egyetlen hátrányát abban látom, hogy a nagy kényelemben egy kicsit elidegenednek egymástól és még önmaguktól is. Nincs meg bennük az a „harci szellem”, mint bennünk, akik itt élünk, és fel kell találnunk magunkat.


A Varga családdal New Brunswickban

* Egy clevelandi magyar családnál éltél. A magyarságért küzdeni kell Amerikában?

— Akikkel mi találkoztunk, azok küzdenek. Sokan egyszerűen „beolvadnak”, és elfelejtik a nyelvet, de ezek a családok nem. Az is sokat számít, hogy cserkészkednek, mert a foglalkozásokon a gyerekeknek tilos angolul kommunikálni. Természetesen a mindennapokban, az iskolában, a munkahelyen, a hivatalokban csak angolul beszélnek, de azok a családok, amelyeket mi megismertünk, otthon a magyar nyelvet használják. Sajnos rengeteg magyar „olvad be”. Találkoztunk például egy férfival, aki az ötvenes évei elején jár, és még beszél magyarul, de elég nehézkesen. Az édesanyja meghalt, a gyermekeit tanította ugyan magyarul, de miután felnőttek, már nem erőltette tovább, így a magyar nyelv szép lassan elveszítette a jelentőségét: már nincs kivel kommunikálnia az anyanyelvén, és lassacskán kezdi elfelejteni azt. Szerintem ez szomorú.


Cleveland

* A cserkészet és a vallásosság összetartozik. Mennyiben élik meg másként a hitüket az emberek Amerikában, mint nálunk?

— Nem mélyedtünk bele igazán ebbe a kérdésbe. Azt láttam, hogy a helyzet szinte ugyanaz, mint nálunk: a fiatalokat sajnos nem nagyon érdekli a vallás. Ha a szüleik noszogatják őket, elmennek templomba, elmennek, ha „kell”, de általában közönyösek, ami a vallásosságot illeti. De azért az átlagos amerikai nem ilyen, sokan járnak templomba, és sok különböző vallás keveredik egymással. Volt egy alkalom, egy vasárnap délelőtt, amikor nem Clevelandben mentünk templomba, ahová a vendéglátó család általában jár, hanem a városon kívül vettünk részt egy szentmisén. Ez egy, a várostól kétórányira található, kis nyaralófalu templomában volt megtartva, ahol akkora tömeget láttam, mint itthon szinte soha. Csak egy átlagos vasárnap volt, de helyrevezetők segítettek szabad padot találni a híveknek. Meglepődtem, hogy ott ennyien járnak templomba. A római katolikus szentmisék egyébként ugyanolyanok, mint nálunk, ebben nincs különbség.


Cleveland

* Milyen érzés volt visszacsöppenni a valóságba? Vagy inkább úgy kérdezem: mi neked most a valóság?

— Kezdek visszaszokni. Nagyon furcsa volt kezdetben, mert ott valóban egészen másként élnek, és tudjuk, hogy a jót könnyű megszokni. Nem panaszkodni szeretnék, nem mondhatom, hogy rossz sorom van, de azért más itt, mint ott. Visszacsöppenni a kicsit szürke, kicsit unalmas valóságba nem volt egyszerű. Ami viszont jó volt, hogy a kint töltött két és fél hónap alatt nem kellett az itthoni gondjaimmal foglalkoznom, nem kellett arra gondolnom, hogy idehaza munkát kellene találnom, meg hogy milyen feladatok várnak majd. Kikapcsolódtam, és ez jó volt. Amit sajnálok, az a most kötött barátságok elkopása. Mert az interneten keresztül tartjuk ugyan a kapcsolatot az amerikai ismerősökkel, de az nem olyan intenzív, mintha mindennap találkoznánk.


Princeton

* Most, hogy láttad, mi van „odaát”, másként tekintesz a jövőre?

— Egy kicsit tisztábban látok. Eddig nem foglalkoztatott a „menni vagy maradni” kérdés. Eddig úgy gondoltam, hogy maradok mindenáron, de azok után, amit a celvelandi magyar közösségben tapasztaltam, már nem vagyok ebben annyira biztos. Láttam, hogy odakint könnyebb érvényesülni, még akkor is, ha vannak nyelvi akadályok, de azok leküzdhetőek. Ott sem könnyű munkát találni, de ha sikerül, akkor az ember fejlődhet, haladhat, míg idehaza azt látom, hogy alig van munkalehetőség, vagy ha van is, sok ember „megreked” egy munkahelyen, alig tud megélni a keresetéből, és nem tud előrébb jutni, feljebb lépni a ranglétrán, nincs fejlődési lehetősége, nap mint nap harcol a semmiért. Ilyen tekintetben megértem azokat, akik elmennek az országból. Másrészt viszont odakint keményen kell küzdeni az identitásért, a magyarságunk megmaradásáért, ilyen tekintetben nálunk jobb a helyzet. Nem akarok elítélni senkit, és állást foglalni sem szeretnék. Már csak azért sem, mert még a magam jövőjét sem látom, nem tudom, milyen irányba visz majd az utam…


Niagara


Metropolitan Művészeti Múzeum, New York


Princeton


New York

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Képmás rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink