„U bosanskom jeziku, ne tako davno, postojali su izrazi: »Da li si se razabrao?« (nakon nekog šoka); »Da li si se razgovorila?« (u žalosti); »Jesi li joj se razumio?« (poklonio pažnju). Također koristile su se riječi koje se više ne koriste: razborito, razumno, razgovjetno, razbistriti. Jezik zrcali stavrnost. Postali smo sužnji neoliberalizma i ako želimo da saobraćamo sa drugim ljudima, moramo da lajkujemo, šerujemo i tvitujemo. Nestajanje određenih pojmova iz jezika znači nestajanje tih pojmova iz razmišljanja.” (Haris Pašović)

Írásai megjelentek szinte az összes fontosabb Crna Gora-i irodalmi és művészeti/művelődési folyóiratban — mint a Plima, az Ars, a Libra Libera, a Balcanis vagy a Sodobnost —, a Vijesti című napilap kulturális rovatán dolgozik. Első novelláskötete 2001-ben jelent meg Sve to (Mindez) címmel, majd három évvel később jelentkezett első regényével: Hansenova djeca (Hansen gyermekei), 2004 — amelyik 2009 óta már magyarul is olvasható Csordás Gábor fordításában.

Műveinek kritikai visszhangja szerint Ognjen Spahić kiváló megfigyelő, erőssége a részletek leírása, melyben szinte mindig megtalálja a módját, hogyan örökítse meg a megélt tapasztalatokat, amelyeket rendre a vélhetővel, a valószínűsíthetővel egészít ki. Kitalálja tehát a valóság folytatását, megéli a valóságban megtörtént események folyományát. S így ötvözi nagyon is hitelesen a fikciót az empátiával. Rövid történeteiben mindig egy meghatározott eseményre, cselekményszálra fókuszál. Leginkább kis térben, rövid időben, remekbe szabott helyzetekben mozgat alig néhány szereplőt, s ezzel éri el, hogy olyan történetekbe csöppenjünk bele, amelyeket könnyű megjegyezni, s mégis, ez az út egyenesen a mélységekbe vezet: nincs kronológiailag felépített fejlődés, nincs egyenes ív — mert nem is volna rá idő —, hanem egyenesen zuhanunk bele a lélek rejtelmeibe, mint Edgar Allan Poe-nál. A rövid forma pedig gyors, de mégsem egyszerű megoldásokhoz vezet, mert ezt — mintegy eszközként — használja fel a szerző ahhoz, hogy felmutasson valamit az ember jelleméből, s hogy azt feltárja, megnyissa. Az eseménysorok tehát egyrészt megadják az elbeszélések dinamikáját, és szórakoztatóvá teszik őket, másfelől pedig mindezek mögött ott rejlik a feltárás, a feltárulkozás lehetősége.

Ognjen Spahić legújabb kötete, a Puna glava radosti (Boldogság tengere — legyen akkor hát ez a szabatosan fordított magyar címe…) kezdetben nem kapta meg hazájában azt a figyelmet, amelyet megérdemelt volna, szinte alig jelent meg róla kritikai értékelés, amíg tavaly el nem nyerte az Európai Unió Irodalmi Díját (European Union Prize for Literature), amely aztán felkeltette iránta az érdeklődést.

Nos hát, mi tagadás, az enyémet is… (Remélem, nem veszi senki öncélú dicsekvésnek, ha beékelem most ide, hogy épp a fordításán dolgozom a budapesti Napkút kiadó számára…) A magyarul korábban megjelent Hansen gyermekei című kötetének fülszövegében olvasom: „Kiközösítve, a pusztaságba vetett kastélyban horvát, amerikai, román, orosz leprások a huszadik század végén. Összezárva, barátságra, bűnre és halálra ítélve. Egy hely, ahonnan nincs értelme megszökni, mert a tisztátalanság stigmája sosem ereszt, és mégiscsak a szökés terve ad erőt… Spahić lírai és reális leírásokat összefonva ad feszes ívet regényének, amely a betegség kultúrtörténetével, legendáival nyeri el allegorikus formáját.” Mindez persze szoros összefüggésben áll azzal is, amit a díjazott regényéről elmondtunk. „Humánus kiközösítés, mondták. Békés halál a szülőföldön.” Európa regénybeli utolsó lepratelepe pedig, ahol a cselekmény játszódik, Románia délkeleti részén van (a helyszín és a szituáció nem is annyira kitalált, mint gondolnánk, valódi mintájáról például nagyjából tíz évvel ezelőtt, tehát már javában az ezredforduló után, a XXI. században sokat cikkezett az anyaországi sajtó; de erdélyi barátom is rengeteget mesélt róla…), sötét, meddő földű, hasonlóképpen lepra vidéken, amelyet hőerőművek kövér kéményei és a hajdan kiterjedt erdőségek maradványai tarkítanak… A főhős 1989-ben, egészen pontosan április 16-án mindenkinél korábban kelt, mert le akarta „szedni a néhány még el nem nyílt nárciszt a kórház déli falának tövében”. Gerhard Henrik Armauer Hansen (1841—1912) norvég tudós 1873-ban izolálta a ma már Mycobacterium leprae néven ismert bacilust. Ezért nevezik a leprát gyakran Hansen-kórnak, és ezért lett Hansen gyermekei Ognjen Spahić regényének címe. Így burkolózunk mi olvasóként — miközben a szerző a kezünket fogja — az általa teremtett allegóriákba...

Amikor rákerestem a világhálón a regény magyar kritikai visszhangjára, a napi aktualitások, a hírportálok el is térítettek eredeti témámtól. Elvonták a figyelmemet... Van ez így, kérem, jobb helyeken is a politikai újságírásban. J „Minden ellenállás hasztalan!” — ahogy a borgok mondták egyik kiemelt kedvencemben, az Enterprise csillaghajóról ismert Star Trek című tudományos-fantasztikus tévésorozatban. Nyeljünk hát egy nagyot, és ugorjunk még ennél is nagyobbat térben és időben egyaránt. „Ma, 1992. március 3-án, amikor ezeket a sorokat írom, megtörtént az igazság, az igazságosság legteljesebb mérvű és igen látványos lábbal tiprása a legújabb kori Magyarország történetében. Határozott az Alkotmánybíróság, s a Zétényi—Takács-féle törvényt részleteiben is, egészében is alkotmányellenesnek minősítette” — ezekkel a szavakkal fejezte ki felháborodását, immár huszonhárom esztendővel ezelőtt, Polgárdy Géza, arra a hírre reagálva, hogy a későbbi magyar államfő, Sólyom László vezette Alkotmánybíróság az itt jelzett dátumon kihirdette döntését. Polgárdy így folytatta: „Mindez azért tragédia, mert az igazság érvényesülésének jogállamban semmiféle gátja nem lehet! Még a jog sem! Még a jogszabályi hierarchia csúcsán lévő Alkotmány sem! Ha pedig a jog állna az igazság érvényesülésének útjában, úgy a rossz jogot kell megváltoztatni, nem pedig az igazságot, annak érvényesülését háttérbe szorítani.”

A jogszabály ellenzői — az itt idézett Polgárdynak ellentmondva — azzal érveltek akkor, hogy csak a bosszú és az elégtétel a célja, valamint azzal is, hogy kvázi félelmet kelt az emberekben. Az 1991-ben a magyar parlamentnek benyújtott Zétényi—Takács-féle törvénytervezetet később meg is semmisítette az Alkotmánybíróság, így hát annak ellenére is, hogy meggyőző parlamenti többséggel fogadták el, soha nem lépett hatályba. Pedig ha idejekorán sikerült volna rendezni az igazságtétel kérdéskörét — felfedni a Rákosi-féle és a kádári diktatúra bűneit, és megbüntetni a jog számára még elérhető bűnösöket —, akkor a mai magyar bírósági gyakorlat sem szembesülne olyan jogi nonszenszekkel, mint amilyet Biszku Béla ügyében is láthattunk az idén, az év elején. Az idő azóta persze már meghaladta az akkor látott jogi marhaságot, ügyvédi csűrést-csavarást (az olvasó elnézését kérem, de ennek részletezésére most nem térek ki, mert azzal minden bizonnyal túlfeszíteném a terjedelmi kereteket...), bírók, jogászok, tanult elmék kemény munkával igyekeztek helyre rakni a dolgokat. S több-kevesebb sikerrel, de eredménnyel is jártak... Szomorú aktualitást ad azonban az eseményeknek Göncz Árpád írónak, a remek műfordítónak, a rendszerváltás utáni Magyarország első köztársasági elnökének minapi halála (1922—2015), mivel az ötvenhatos forradalom és szabadságharc — melynek évfordulójára éppen ilyenkor, októberben készülődünk — után őt is Biszku Béla parancsára vitték el... „A népköztársaság államrendjének megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének alapos gyanújával tartóztattak le. Az aláírást is tisztán el tudtam olvasni: Biszku Béla” — emlékezett vissza jóval később az 1959. évi letartóztatására Göncz Árpád, akit hazaárulás vádjával aztán kis híján ki is végezték.

Nyugodjék békében!

S végezetül, talán Ognjen Spahić kezébe kellene adni ezt a témát is, hogy megélje, kitalálhassa az események folyományát, amelyről mi alkalmasint majd a híradásokból értesülünk. Abban pedig minden bizonnyal egyet is érthetne a mottónkként idézett Haris Pašovićtyal (elnézést, hogy nem mellékeltem fordítást hozzá, mint ahogyan ez teljes joggal elvárható, de mivel egy konkrét nyelvre vonatkozó nyelvészeti kérdésről van szó, csak kényszeredetten lehetne visszaadni akármelyik másikon, ettől viszont jobbnak láttam eltekinteni...), hogy azok a fogalmak, amelyek kivesznek nyelvünkből, csak azt jelzik, hogy kivesztek a gondolkodásunkból is, s ily módon már nem lehetnek részei a reálisként megélt valóságunknak. Egy szép napon talán majd a jogi nonszenszek is erre az útra térnek... Az pedig, hogy még mindig jelenvalóak a hétköznapi joggyakorlatban, akár egy — a schengeni övezethez tartozó! — európai uniós tagállamban is, talán azt is jelzi, hogy a gondolkodásunk, a felfogásunk egyelőre nem változott. Vagy legalábbis nem olyan mértékben, amilyen ütemben a társadalmi viszonyaink átalakultak. Talán éppen emiatt sem vagyunk teljes összhangban velük.

Együtt keresik a leesett kitüntetést — Göncz Árpád művészi pályája elismeréseként Hofi Gézának a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét adományozta (Budapest, 1996. június 27.)