— Már régóta követem a hetilapjukat, és vannak írások, melyeket szívesen olvasok — mondja csevegve. — Tudja, az ember sokszor úgy van vele, hogy mindazt, ami kikívánkozik a lelkéből, nem szívesen mondja el másnak élőszóban, szemtől szemben. Most én is azért vagyok itt, mert úgy gondoltam, könnyebb lesz elmondani egy ismeretlennek, aki majd átadja másoknak is az élettapasztalatomat. Mert a csaknem hetven életév tartalmaz bizony elég sok tapasztalatot, melyből a fiatalok talán majd tanulhatnak is. Mindenekelőtt azt, hogy mi, nők másak vagyunk, mint a férfiak. Hiába tartja a mondás, hogy a nő a gyöngébb nem, az élet rácáfol erre. Mi jobban, ügyesebben és gyorsabban találjuk fel magunkat, ha összegubancolódik életünk fonala. Nem szeretném, ha ez a megállapítás olyan feminista okoskodásnak tűnne, de csak egy példát mondok: ha egy nő egyedül él, megtanul fát vágni, szöget verni a falba, megjavítani az egyszerűbb háztartási gépeket. A férfi viszont sokkal nehezebben és körülményesebben tanul meg edényt zsírmentesre elmosni, felvarrni egy meglazult gombot. De ezért a nőnek sosem jár elismerés, mert valahogy úgy gondoljuk, hogy ez így természetes. Persze van számtalan kivétel, de az csak erősíti a szabályt.

Azt hiszem, erről nyugodtan beszélhetek, hiszen az anyám élete is ezt bizonyította. Én ugyanis szerelemgyerek vagyok. Az anyám gyűrűs menyasszonya volt az apámnak, akit — mint hídépítő mérnököt — külföldre küldött a vállalat. A szerződése öt évre szólt, de úgy gondolták, egy-két év múlva, ha az apám megismeri az arab világot, majd anya is utánamegy. Ez nem történt meg, mert az apám néhány hónap múlva munka közben egyszerűen eltűnt, és többé sosem jött vissza, hírét sem hallottuk. Ez az eset abban az időben nagy port vert fel, de ez nem hozta vissza az apámat. Az eltűnése után két hónappal jöttem világra. Anyám egyke lévén a szülei szemefénye volt, akik nagyon szégyellték, hogy a lányuk várandós lett. Ezért anya állást keresett Újvidéken. Úgy gondolta, ott senki sem ismeri, senki sem foglalkozik azzal, hogy a gyerekének van-e hivatalosan apja. Így jöttem én a székvárosban a világra, és ott is éltem.

A legkorábbi emlékeimben anyámat látom a szobalétra legmagasabb fokán, ahogy a sparheltcsövet próbálja beilleszteni a helyére, hogy tüzet gyújtson a kis bérelt lakásunkban. Rengeteget dolgozott, de velem is törődött. Egészen addig, amíg iskolába nem indultam. Akkor már gond volt, hogy hatévesen én zárjam reggel a lakást, télen nem tudtam tüzelni, anya éjjel főzött, hogy másnap legyen ebédem. De nem adta fel. Megtanított sok mindenre, de közben mindig azt mondta: ne adj’ isten, hogy ezt kelljen csinálnod az életben, de mindenesetre… Férjhez ment egy elvált katonatiszthez, szült egy kisfiút, de nagyon rosszul éltek. Engem az az ember valósággal gyűlölt, anyámat semmire sem becsülte, és öt év múlva elváltak. Amikor középiskolás lettem, meghalt a nagymama, és el kellett adni a falusi házat, mert a nagyapa semmit sem tudott megcsinálni a ház körül. Beköltözött hozzánk a városba, és az egy olyan időszak volt, amikor meg voltam elégedve a sorssal. Az öcsém is lassan megnőtt, az apja sosem kereste. Amíg a nagyapa élt, addig négyen voltunk, az ő halála után hárman ütöttük-vertük a világot — és az bennünket. Egyetemet fejeztem be, férjhez mentem, de a férjem művészlélek volt, és a házasélet minden ügyes-bajos dolga az én feladatom volt. Szültem egy fiút, de háromnapos korában meghalt, és többé nem maradtam állapotos. Nem voltam még harmincéves sem, amikor a férjem hirtelen meghalt. Majd néhány hónap múlva az öcsém is, aki még az egyetemet sem fejezte be. Anyám mentálisan teljesen összeomlott, én fedeztem a háztartásunk költségeit, gondoztam anyámat, dolgoztam, és közben férjhez mentem egy elvált férfihoz. Ő sajnos gyorsan kapott egy alattomos, lassan ölő betegséget. Az első házasságából volt két gyereke, őket én iskoláztattam, neveltem egészen a férjem haláláig. Nem tudom, kértem-e életemben bárkitől is segítséget. Mindig magam oldottam meg a legbonyolultabb helyzetet is, és soha senki sem mondott ezért köszönetet. Sokszor, amikor a rovatban elolvasok egy-egy történetet, ahol a főszereplő nő panaszkodik, mindig úgy érzem, figyelmeztetni kellene a nőtársaimat, hogy bizony nem könnyű a sorsunk. És mi vagyunk azok, akiknek a család és a társadalom sem emel emlékművet. Pedig nagyon sokan megérdemelnék.