Manapság karikatúrát rajzolni sem veszélytelen hivatás. Súlyos következményekkel járhat. Ezt a közelmúltban sajnos megtapasztalhattuk, de mégsem ajánlatos ujjat húzni egy karikaturistával, hisz néhány tollvonás, és máris kész a portrénk, melyen testi fogyatékosságaink — ha a karikaturista akarja — úgy fel vannak nagyítva, hogy elpirulunk, amikor meglátjuk. Szalai Attilával arról beszélgettünk, kiről nehezebb jó karikatúrát készíteni, ő maga hogyan rajzol, s az is kiderül, hogyan került Prince színpadára.
Szalai Attila, a Hét Nap jó kedélyű karikaturistája. Szereti a Pink Floydot és úgy általában a minőségi zenét, egy jó koncertért képes elutazni a világ végére is. Az intelligens humor képviselője, rajzai úgy mosolyogtatnak meg, hogy azért egy kicsit a köröm alá szorult szálka érzését is felidézik. Találóan figuráz ki politikát és fontos embereket, kinyújtja a nyelvét, kigúnyolja a rendszer hibáit. Pontosan húsz éve jelent meg az első karikatúrája a Hét Nap hasábjain.
— A pontosság kedvéért elmondanám, hogy korábban is jelentek meg rajzaim, de a professzionális időszakomat ettől a naptól eredeztetem — javít ki. — Ide tartozik még az is, hogy az első képem a Magyar Szó Grimaszában volt látható szintén húsz éve, 1995. február 1-jén. Ez akkor igen nagy meglepetés volt számomra, és az is, hogy rögtön másnap egy másik rajzom a címlapra került. Ezután következett szinte azonnal a Szabad Hét Nap, február 9-én. Életem első nyomtatásban megjelent rajza 1980-ban látott napvilágot, ekkor rajzoltam a Hét Nap ifjúsági oldalára, valamint illusztráltam a Pintér Ferenc, a rádió munkatársa által írt lemezkritikákat. Érdekes, hogy akkor még viszonylag sok lemezkritika jelent meg, és már akkor is nagy kedvencem volt az LGT, a Pink Floyd, a Talking Heads, Mick Jagger és a Leb i Sol. A róluk készített rajzaimat nézegetve elgondolkodtam, hogy noha mind jó képek voltak, akkoriban valahogy mégsem volt igény rájuk. Tizenöt jelent meg zsinórban, utána viszont már nem volt sem pénz, sem igény rájuk, ezért egy időre abba is hagytam a rajzolást.
* Minek vagy kinek köszönheted, hogy mégis visszatértél, és azóta is nagy sikerrel rajzolsz?
— Egy évig Magyarországon éltem, egy pizzériában dolgoztam, s unalmas óráimban lerajzoltam a barátaimat, a kollégákat, az oda betérő vendégeket, s ezeket a kis vázlatokat néha meg is mutattam az alanyaimnak. Már nem emlékszem, ki volt, de egyszer valaki azt mondta: őrült vagyok, hogy nem ezzel foglalkozom, hiszen kivételesen jók a rajzaim. Én ezt akkor elhittem, és belegondoltam, hogy a szakmámban (a végzettségem szerint mezőgazdász vagyok) valószínűleg már nem fogok dolgozni, úgyhogy talán jobb, ha hazamegyek, és karikaturista lesz belőlem. Betértem a bazilikába, elmondtam egy imát, melyben azt kértem, legyen belőlem karikaturista. Mindegy, hogy nagy, ismert, híres, vagy sem, de ezzel szeretnék foglalkozni. Úgy látszik, meghallgatták a kérésem. Most pedig itt állok húsz évvel később. Vicces belegondolni, hogy néhány évvel ezelőtt Penovác Endre festőművésznek volt egy nagy kiállítása, akkor ő is pontosan húsz éve festett. Belegondoltam, milyen nagy teljesítmény, ha valaki már húsz éve foglalkozik azzal, amit szeret, és most lám, én is itt tartok. Húsz évvel a hátam mögött.
* Emlékszel, mi volt az első rajzod húsz évvel ezelőtt?
— 1995-öt írtunk, dúlt a testvériség-egység szétrombolása, ezért rajzoltam egy homokórát, melynek az alján egy, a lepergő homokból alakított bucka volt látható, a peremén pedig egy katolikus, egy pravoszláv és egy muzulmán sír tornyosult. A homokóra felső részébe ezt írtam: Ex-Yu. Ahogyan esett szét az ország, nem történt más, csak a sírok szaporodtak. A sajtóban akkoriban a karikaturista számára az volt a belépő, hogy keményebb rajzokkal mondjon véleményt az őt körülvevő rendszerről, a világról. Olyat rajzoljon, ami meghökkenti az embereket. Léphaft Pál, a szintén karikaturista nagyon jó barátom, azóta is térségünk egyik legismertebb rajzolója. Nos, neki is voltak olyan munkái, amelyek miatt akkoriban könnyen pórul járhatott volna.
* Ha karikatúra készül, fel kell nagyítani az emberek külső és belső tulajdonságait, ellentétben, mondjuk, egy portréval.
— Én mindenféle illusztrációt készítettem már. Ha viszont leülök portét rajzolni, az arcban azonnal egy karikatúrát látok magam előtt. Ez már nem is szakmai ártalom, ez belém van kódolva. Nekem inkább vissza kell vennem, mint hozzáadnom. Amikor portrét készítek, főleg árnyékoló grafikai megoldásokkal dolgozom, például tussal.
* Mire figyelsz, ha karikatúrát készítesz?
— Egy karikatúra megrajzolásakor sorra veszem a személy testi jellemzőit, mint amilyen például a testtartás, fül, szem, orr, szemöldök, fogak. Ezeket mindjárt eltorzítom, tehát a figura valójában az első vonaltól kezdve nevetségessé válik. Palival mindig vitáztunk, hogy szabad-e nőkről készíteni karikatúrát, mert nem ugyanolyan kifigurázni egy szép nőt, mint egy picit csúnyábbat. Mondhatom, hogy nekem már sikerült topmodellszépségű nőket is megrajzolnom, s ez sokkal nagyobb feladat, több agytornát igényel, mint a picit csúnyábbak esetén. Ha olyan embert rajzolok meg, aki valószínűleg soha nem fogja látni a képet, akkor bátrabban húzom meg a vonalat. Vannak olyan karikatúráim, amelyek nagyon jók, de nem biztos, hogy az alanynak oda merném őket adni ajándékba, mert talán megsértődnének. Az emberek érzékenyek.
* Hol a határ szerinted, ha a rajzoló politikával vagy vallással élcelődik? Volt-e bármilyen konfliktusod a rajzaid miatt?
— Paskó Csaba kelebiai plébánosról készült egy remek rajzom nem is olyan régen, meg is jelent egy közösségi portálon, ő maga is megosztotta. Egy fiatal hölgy ingerülten kommentálta, hogy a rajz mennyire nem korrekt, sérti a vallást. Paskó atya azonban igen kedvesen elmagyarázta, mi is a karikatúra, ezért ez ennyiben is maradt, nem érkezett rá válasz. Azt gondolom, hogy az embernek saját magának kell éreznie, hol van az a bizonyos határ, mi az, ami szerinte még belefér, s mi az, ami már nem. Szerintem egy profi karikaturistának vállalnia kell azt, amit akar. Ha valaki érzi, hol a határ, akkor dolgozzon aszerint, ha pedig valakinek nagyon szabad a fantáziája, az úgy rajzoljon. Lehet, hogy én egy kicsit visszafogottabb vagyok, s az is elképzelhető, hogy sokan azt mondják majd, nem is vagyok jó karikaturista, ha vannak dolgok, melyeket nem merek lerajzolni, de nálam vannak bizonyos határok, melyeket magam miatt nem szeretnék átlépni. Lehet, hogy ez azért is van így, mert én egy istenfélő ember vagyok, nem tudom. De egyetlen fontos társadalmi vagy közéleti szereplőt sem rajzolnék le kilógó nemi szervvel. Nem biztos, hogy ez az intelligens humor. Zenében is, filmben is többféle stílus létezik a gyerekmesétől a horrorig, ugyanígy a karikatúra is mindent elbír. Van kemény, gyalázó és alázó, gyermekeknek való könnyedebb is, s mindegyiknek megvan a saját fogyasztója, közönsége.
* Rengeteg zenészt, híres embert lerajzoltál, a munkákat gyakran alá is írattad. Melyik volt a legemlékezetesebb?
— 2007, Budapest, Papp László Sportaréna, Roger Waters-koncert. Készültem egy 30 x 15-ös kartonra rajzolt karikatúrával. A második sorban álltunk, Pink Floyd-számok szóltak a The Wall című lemezről. A koncert elején Waters arra sétált, felmutattam a rajzot, ő pedig a levegőben odaírta a nevét, kvázi virtuálisan aláírta. Eltelt egy óra, megint arra jött, a zeneszámban egy olyan sor következett, hogy show me (mutasd meg), és éppen akkor kimutatott a közönségre, azaz rám, hogy show me the picture (mutasd meg a képet), melyet persze fel is mutattam. A koncert után elküldtem Rogernek két képet azzal a szöveggel, hogy az egyiket neki ajándékozom, a másikat pedig írja alá, és küldje vissza. Fél év múlva kaptam tőle egy őt ábrázoló fényképet a következő szöveggel: to Attila, Roger Waters. A hab a tortán pedig az volt, amikor egy hónapra rá érkezett a karikatúra is, aláírva, s ott már csak ennyi szerepelt: to Attila, Roger. Biztos vagyok benne, hogy emlékezett rám a koncertről. Ennek volt folytatása is, tavalyelőtt Belgrádban lépett fel, s volt egy felhívás, mely szerint a legjobb üzeneteket küldő rajongók találkozhatnak Waterssel. Én egy téglából kitömött szív rajzát küldtem el, mely bekerült a legjobbak közé, így találkozhattam Waterssel egy közös fotó erejéig.
* És Prince?
— Prince koncertjére is egy nagy karikatúrával készültem, s amikor a műsor vége felé Prince énekesnője elsétált az első sorok előtt, néhány embert megérintett. Előttem is elhaladt, én gyorsan felmutattam a rajzot, mire ő visszalépett kettőt, és megérintette a vállamat. Abban a pillanatban két biztonsági őr már ki is emelt, és a színpadon Prince mellett bulizhattam az utolsó számokra. Persze a rajzot jó magasra emeltem, hogy mindenki lássa.
Kattintson a karikatúrára és látogassa meg Szalai Attila Facebook-oldalát!
