* Hogyan került a 7 Naphoz?

— Tizenhat éves lehettem, 1971-ben bementem az akkori szerkesztőségbe, odanyomtam az egyik írásom Dévavári D. Zoltán kezébe, azután elmentem. Leközölték, visszahívtak.

* Olyan legendákat hallottam önről, hogy többször fejből diktálta az írásait, s ezeken javítani sem nagyon kellett, mehettek is lektorálásra.

— Hát, ez nem csak legenda. Sokat írtam. Még gimnazistaként szerkesztettem az Üzenetet, előtte a Jelen hasábjain jelentek meg szövegeim, az Újvidéki Rádió számára jazzműsorokat készítettem, de írtam a Symposionnak, a Képes Ifjúságnak is ezt-azt, és a Magyar Szóban is több humoros írásom jelent meg. Soha nem szerettem Újvidéket, úgyhogy elég gyorsan vissza is jöttem Szabadkára, amit a régi kollégáim nem igazán értettek, hiszen akkoriban Szabadka „lesajnáltabb” volt menő körökben. Írtam is válaszként egy nagy vihart kavaró cikket, ez volt a Barátaimnak Újvidékre. A Magyar Tanszékre felvettek boldog-boldogtalant, s azt éreztem, ez nagyon nincs jól, hiszen a jövendő magyartanároknak kell nevelniük a vajdasági magyar diákokat, mi lesz így belőlük? Az újvidéki értelmiséget szépen kivilágított akváriumban élő díszhalakként írtam le, akik boldogan élnek addig, amíg valaki ételt szór nekik, és nem zárja el az oxigénellátást. 

* Akkoriban Újvidék volt az értelmiség bázisa, mára ez már egy picit átalakulóban van. 

— Abban az időben aki kozmopolita értelmiséginek vallotta magát, az jugoszlávpárti, bősz avantgárd volt, ám a szabadkaiak egy része nem éppen így gondolkodott. Viszont ebben az időben a 7 Nap nagyon jó újság volt. Akkor jött ide Fejes Szilveszter, aki azt vallotta: az igazgatónak nem kell intelligensnek lennie, elég, ha intelligens emberekkel veszi magát körül. Bejött reggel 7-kor a szerkesztőségbe, az újságírók 9 óra után kezdtek szállingózni, mire kifakadt, hogy miért nem járunk be időben. Mondtuk, ám legyen, de akkor délután és hétvégén mi sem járunk majd terepre, 2-kor letesszük a ceruzát, vesszük a kalapunk, és megyünk haza. Na, akkor felfogta, s egy nagyon jó újságot hozott létre. Akkoriban ez volt a legelegánsabb újságírói munka, hiszen hetilapról lévén szó nem kellett naponta hírek után rohangálni, sokat utaztunk. Én rengeteg alkalommal kivittem magammal az írógépem a női strandra, s onnan írtam a szövegeimet.

* Milyen újságíró volt ön? Azt tudom, hogy a kulturális aktualitásokról írt kritikákat, zenéről, képzőművészetről, és kiváló interjúkat is készített.

— Nekem akkor eléggé romantikus elképzelésem volt az újságírásról. Inkább a hírlapírás, a nyugatos irodalmárok, például Kosztolányi publicisztikája volt az ideálom. Ezért mindig igyekeztem egy kis irodalmat is belecsempészni az írásaimba. Megpróbáltak belőlem klasszikus értelemben vett politikai újságírót csinálni, de nem sikerült. S az egy jó kis optikai csalódás a politika részéről, hogy a lázadónak tartott újságírókat a kultúrarovathoz helyezték, holott a kultúra a legátideologizáltabb része az újságírásnak, csak tudni kell olvasni a sorok között. A fajtiszta politikai újságírás múlékony dolog. Egy jó tárca, riport, karcolat vagy interjú, mely kulturális témákat dolgoz fel, sokkal hosszabb távra szól. A Domonkos-, Podolszki-féle publicisztikát szerettem, és Momo Kapor is nagyon jól írt. Egy kicsit nosztalgikusan, érzelmesen, s ott volt a szövegeiben a kor hangulata. Sokan elfeledték, de a 7 Nap hozta le először Lukács György „testámentumát”, melyet a halálos ágyán diktált a diákjainak, és melyet Sava Babić csempészett át Vajdaságba. Mivel Újvidéken senki sem merte közölni, átadta nekem. A 7 Nap, ha nem is teljességében, de lehozta. A hőskor! Fontos emberek dolgoztak ott akkor. Ráadásul egy igen bohém társaság volt.

* Mi egy jó újságíró ismérve?

— Nem árt, ha egy picit szemtelen, ha nyitott, és ha jól ír. Sokan hozzáteszik: és független. Pedig nehezen létezhet független újságírás addig, amíg valaki fizet. Nagy lecke volt számomra, amikor Franciaországban a Le Monde lap egyik szerkesztője azt mondta nekem: Ne hidd, hogy mi bárkiről írhatunk bármit. Politikailag persze nem korlátoznak, mégis vannak, akiket jobb nem piszkálni, gazdasági — értsd reklámbevételi — okokból. Franciaországban az emberek olyan lapokat járatnak, amelyekben saját véleményüket olvashatják nyomtatva, tehát „szentesítve”. A magát valamire tartó értelmiségi elolvassa az ellenzéki sajtót is. Én inkább hajlok jobbra, mint balra, mégis többet olvasom a baloldali sajtót. Független véleményt csak úgy alakíthatsz ki, ha több forrásból tájékozódsz. Az ember, ha jó újságíró akar lenni, akkor egy kicsit mindig ellenzéki. Most konzervatívnak lenni az. Az én időmben a 7 Nap politikailag sokkal szabadabb és nyitottabb volt, mint ma a fősodros francia vagy német sajtótermék oroszlánrésze.

* S milyen ön szerint egy jó interjú? Mire kell odafigyelnie a kérdezőnek? S ezt akár tanulási célzattal is kérdezhetném.

— Ritkán írtam arról, amiről nem szerettem volna, s ha írtam is, az biztos, hogy nem lett a legjobb szövegem. Ezt a szerkesztők is tudták, ezért hagytak azt csinálni, amihez volt adottságom. Egy jó interjúra fel kell készülni, aztán mindent, amit elolvastunk, el kell felejteni, s hagyni, hogy a beszélgetés arra folyjon, amerre szeretne. Legyen egy jó ritmusa, s fontos az, amit a franciák séducionnak neveznek, mely vonzerőt jelent, de nem szexuális értelemben. Az újságírónak fel kell tudnia fedezni azt a pontot, amely az alanyát egy picit jobban rezgésbe hozza. Ilyenkor hozhat ki belőle olyan dolgokat, amelyeket másnak talán még nem mesélt el. 

* Vannak olyan interjúalanyok, akikre a mai napig emlékszik?

— Oto Bihalji Merin művészettörténész, Gross Arnold rézmetsző, mindketten érdekes figurák voltak, Bodrogvári Ferenccel és Sáfrány Imre festőművésszel is én készítettem az utolsó interjúikat. Nagyon megmaradt még bennem Jaki, egy szlovén rajzoló, festő, grafikusművész, akihez elutaztam, s elmesélte az életét. Sosem felejtem el a történetét, hogy tizenhat évesen halálra ítélték a partizánok, azt hitte, kivégzik, ezért a körmével rajzolt a börtön bemeszelt falára. A Mersad Berberrel készült interjú is fontos, és feledhetetlen Kobajasi Kenicsiró karmester is, valamint a nagy életművésszel, Basch Marci bácsival való beszélgetés.

* Mesélte, hogy tudott angolul, így talán jogos a kérdés: miért nem Angliába költöztek, amikor országot váltottak?

— Mert az angol konyha borzasztó. (Nevet.) A viccet félretéve, tizenhat évesen jártam Párizsban, és beleszerettem. Csodálatos ország, eszméletlen történelmi tudattal, de már nem az a légkör lengi be, mint Maupassant, Proust, Valéry vagy akár Camus idejében. Bizalmatlan nép, nehéz bekerülni egyes körökbe, csak akkor sikerül, ha bebizonyítod, hogy ugyanúgy ismered a kultúrájukat, mint ők maguk, vagy még jobban. Azok a nagy francia családok, amelyekkel megismerkedhettem, óriási leckét adtak nekem eleganciából, közvetlenségből, melegségből. De ez sok évembe telt. Olyan körökben is mozoghattam, amelyekbe sok francia sem jutott be. A chartreuse-i kolostorba, a karthauzi rend egyik fellegvárába az angol királynőn és a francia elnökökön kívül kevesen térhetnek be, nekem mégis sikerült egy magyar tévés stábot eljuttatnom oda. Találkozni Paul Bocuse világhírű séffel, aki arról faggatott, hogyan készül a jó körözött, hiszen a II. világháborúban egy magyar bajtársa mindig azt emlegette, de persze nem árulta el neki. (Nevet.) Ezek nagy dolgok. Vagy amikor egy ünnepségen a házigazda elém tett egy italt, melyet még a francia forradalom idején, 1789-ben palackoztak. Ez már másik dimenzió. Metafizika. Sokan voltunk, de csak néhányunkat hívott meg erre a különlegességre, mert előtte rengeteget beszélgettünk a minőségről, úgy gondolta, értékelni fogom. Hát értékeltem is, még a szemem is könnybe lábadt. Franciaországban minden, ami nagy és fontos, az a hagyományra épül. A gasztronómia, a divat, a borászat, a kézművesség.  

* Ahogy itt ülünk a nappalijában, úgy érzem, mintha egy múzeumban volnék. Imádom ezeket a szépen megőrzött, régi bútorokat, a festménygyűjteménye pedig egészen ámulatba ejtő. 

— A rajzoláshoz antitalentum vagyok, hangszeren gyakorolni soha nem szerettem, viszont a képzőművészetet és a zenét imádom. Az első jelentősebb tiszteletdíjamból festményt vettem. Hogy honnan ez a szenvedély, nem tudom, talán apám vonzódása táplálta, akinek nem adatott meg, hogy hivatásos képzőművész legyen. Nagybátyám is gyűjtő volt, nekem természetes közegemmé vált festmények között létezni. S vagyok annyira beképzelt, hogy azt gondoljam magamról, rá is érzek dolgokra. 

* Sok szerbiai képregényrajzolónak segített, hogy bejusson a francia piacra.

— A képregény gyerekkori szerelem. Emlékszem, amikor hétévesen megvettem az első Mickey Mouse-képregényt Palicson az újságosnál, nekimentem a fának, hiszen már séta közben elolvastam. Olyan időben nőttem fel, amikor mindenki szerette a jó képregényt, s a régi Jugoszláviában rengeteg jó rajzoló volt. Franciaországban teljesen véletlenül ismerkedtem meg az egyik legnagyobb képregénykiadó vezetőjével. Egy fogadás volt a polgármesteri hivatalban, ő mellettem ült, elég gyengécske bort szolgáltak fel, amire fintort vágtam, és rögtön elkezdtünk beszélgetni, előbb a borokról, majd a tokaji nedűről. Megkért, hogy vigyek neki egyszer, meg is hívott magához, és csak akkor derült ki, hogy ki is ő. Akkoriban a jugoszláv piac a világ egyik legtájékozottabbja és legsokszínűbbje volt. Elküldött Frankfurtba egy nemzetközi könyvkiállításra, hogy nézzek körül, találok-e neki jó rajzolókat, ott fedeztem fel számára Tomaž Lavrićot, ő rajzolta a többször díjazott Balkáni állatmeséket. Az itthoni tehetségeknek a mai napig segítek elhelyezkedni a nemzetközi piacon. 

* Tervei vannak?

— Mindig. Például ma még meg kell sétáltatnom a kutyámat. (Mosolyog.) Aki egyszer újságíró volt, mindig az marad. Én a mai napig követem a kulturális élet folyását, a politikai történéseket, és elképzelhető, hogy tollat ragadok, mert van néhány dolog, melyet ki kellene írnom magamból.