Nagykikinda város térképét vettem irányadónak, mielőtt nekivágtam a megadott utca keresésének.
A Baranda elnevezésű városrész úgy fest az ismeretlennek, mintha nem is ehhez a városhoz tartozna. Az utolsó utcában járok már, ahol csak egy járda vezet a takaros kis házak alatt. Előttük gyümölcsösök és a végtelen földek Homokrév irányában. Járókelő nem akad, így várnom kell, míg megkérdezhetek valakit. A keresett utca neve ismerős a szomszédoknak, meg az a nevezetesség is, amely miatt erre bóklászom.
Belépve a kiskapun, az az érzésem, mintha Erdélyben járnék, vagy csak a fafaragó mesterek szelleme érintett meg. A tulajdonos szorgos keze nyomát hirdeti a cakkos facsipke a ház eresze alatt. Az udvar közepén egy házikó áll. Kérésemre a háziasszony, Rácz Etel kizárja. Sajnos, bemenni alig lehet, mert nem a látogatóknak készült egykoron. Azonnal a szemem elé tárul a maga pompájában a látnivaló, amiért jöttem: csillogó, fénylő, mesebeli templom áll némán az egyik sarokban, a másikban egy kisebb, a falon pedig ezeregy éjszakába illő üveges szekrény függ. A ház úrnőjének mozdulatára kigyúl a fény a nagyobb templom ablakaiban, mire én azt hiszem, mégiscsak léteznek csodák. A Nyugat templomai, Bizánc egykori tornyai, ortodox kereszt -- a lélegzetem is elakad tőle...
Hobbiból, megannyi idő ráfordításával készítette el ezt a kétméteres templomot Rácz András egykori építőmunkás. Betonozóként dolgozott, és mikor hazatért, a délutáni óráit a templomok építésének szentelte. Különböző fafajtákat használt fel, a saját elképzelése szerint dolgozott, egyszerűen, de bizonyára hatalmas művészi érzékkel. Az építmény tetejét 1600 miniatűr cseréppel fedte be. Ahogyan a felesége vallja: egyszerűen ezzel foglalkozott. Az alkotását órákig el lehetne nézni. A templom egyik oldalán Szent Istvánt és még számtalan történelmi személyiséget fedeztem fel. Egy karácsonyon a nagykikindai plébániatemplom dísze volt. Ezenkívül még öt templomot készített Rácz András: egyet az anyósának, majd a húgának és a lányának. Egy Ausztráliába került, ezzel ajándékozta meg az ott élő édesanyját.
Nézegetem az előkerült családi albumot, miközben azon töprengek, miért nem jöttem el ide már évekkel ezelőtt? -- Nem adjuk el őket, mert emlék -- mondja búcsúzásomkor a ház asszonya, akinek a férje már négy éve nem él.