Ne bántsák a szegény népet!

Az események időszerűségét figyelembe véve most nekem is az aflatoxinokat kellene töviről hegyire „kivizsgálnom”. Ehhez azonban olyan széles látókör és bölcsesség szükségeltetik, amilyennel sajnos nem rendelkezem.
Vajon akad-e valaki ebben az országban, aki tudja és érti, miről van szó, aki megmondhatja a frankót ebben az ügyben, legalábbis most, amikor ezeket a sorokat írom? Mire a lap megjelenik, addigra talán — a tönk szélére juttatott termelők nevében is mondom — vége lesz ennek a kínlódásnak.
Netán sokan rossznéven veszik tőlem, hogy ez alkalommal egy másik eseményről írok, mégpedig, nem tagadom, egy adag rosszmájúsággal. A minap ugyanis a királyi tévénk, vagyis a belgrádi, bemutatta azokat a kitüntetéseket, amelyeket Nikolić köztársasági elnök készül átadni a legjobb barátainknak, akik oly sok jót tettek szegény kis hazánknak. A hatalmas gyűjtemény láttán meg az érdemesek neve és nemzetisége hallatán azt találtam mondani az asztaltársaimnak, hogy elnökünk így utólag kitüntette az egész egykori Szovjetuniót. Néhány nap múlva ugyanezt az epés megjegyzést hallottam és olvastam a médiumokban.
Nem is volna ez a nagyvonalú cselekedet olyannyira furcsa számomra, ha keleti barátaink, élükön a nagy Oroszországgal, csakugyan figyelmesek és bőkezűek lettek volna és lennének velünk. Mert sajnálatos vagy sem, a tények szöges ellentétben állnak ezzel a fene nagy nemzeti romantikával, képzelődéssel.
Lássunk néhány példát!
Eladtuk Oroszországnak, pontosabban valamelyik kapitalista nagyvállalatának a kőolajiparunkat, annak minden furatát, gázát és kőolaj-finomítóját. Koštunicával együtt az akkori élvonalbelijeink mind azt mondták, hogy ez a tranzakció bőven kifizetődik majd. Lesz elég kőolajunk, gázunk, egyéb meghajtó- és fűtőanyagunk, mégpedig megkülönböztetetten olcsón. Ezzel szemben mi történt? Az egykor olcsónak és tisztának kikiáltott gáz olyan drága lett, hogy azok a honfitársaink, akik hittek az ígéretnek, és beszereltették e korszerű energiaforrás felhasználásához szükséges berendezéseket, fűtési idényben a fogukat szívják. A gázfűtés számít ugyanis immár a legdrágább melegforrásnak. Ilyenkor nem árt egy kis összehasonlítás. Nekünk egy tonna gáz ára 694 euró, és hogy csak a környezetünkben maradjunk, elmondható, hogy Bosznia 685, Macedónia 663, Szlovénia 658, Horvátország 630, Csehország 598, Magyarország 562, Görögország pedig 436 eurót fizet ugyanennyiért. Íme, még két tényállás: 2000-től, vagyis a nagy fordulat óta nem kaptunk Oroszországtól egyetlen dinár vissza nem térítendő kölcsönt sem költségvetésünk feltöltésére, ugyanakkor az EU országai csekély 2,4 milliárd euróval dobtak meg minket! A kőolaj és a gázgazdaság potom pénzért való eladásakor azt is kilátásba helyezték, hogy ugrásszerűen növekszik majd a két ország árucsereforgalma, különösen a mi árukivitelünk orosz honba. Közben odáig jutottunk, hogy az exportunk értéke a 2009. évi 262 és a 2011. évi 594 millió euró között mozgott, az EU országaiba kiszállító cégeinknek viszont „csupán” a haszna ennyi volt ez alatt az idő alatt.
Még egy érdekes adatot említenék: a mi árukivitelünk 56 százaléka irányul az EU országaiba, Oroszországba pedig csak a 7 százaléka! A maradék a többi kereskedelmi partnerünk között oszlik meg.
Nem számítva a kitüntetések áradatát, naponta olvashatjuk, hallhatjuk a médiában, hogy politikusaink szinte egymásnak adják a kilincset oroszországi és más egykori szovjetunióbeli államok látogatása alkalmával. Ebben az az érdekes, hogy a keleti utak áráról ritkán lát napvilágot részletes elszámolás, a Nyugat felé tartókról pedig szinte teljes beszámoló olvasható...